A napfény íze

http://hvg.hu/itthon/20090904_video_meleg_velemeny_homofobia

Szerintem önmagáért beszél. Hiszem azt, hogy nem törvényeken kell változtatni, és ráeröltetni magunkat a többségi társadalomra ezáltal, hanem megismertetni magunkat szépen lassan velük, lássák meg hogy mi is emberek vagyunk, ugyanúgy ébredünk fel reggel, ugyanúgy megküzdünk az élet legkülömbfélébb "frontjain" mint ők, és semmivel sem könnyebb vagy nehezebb ez nekünk.

Az ember amit nem ismer, attól fél, de legalábbis nem szereti. És amit ismer és ért, aziránt valószínűleg nem viseltetik ellenszenvvel......

Zh-hetem van/volt ezen a héten a főiskolán. Azért csak volt, mert bár zh hétnek hívják, a tanároknak viszont ez maximum zh Hátfő-keddet jelent, igyekezve az összes létező zh-t erre a két napra besűríteni, hogy a hét fennmaradó napjait szabaddá tegyék maguk számára, mit sem törődve azzal, hogy egy magam fajta szerencsétlennek egymás után akár 3 zh-t kell megírni, ami mondjuk egyenként másfél-két órás.....

Nah hát ez a rém eset történt velem hétfőn. Reggel 8-tól este 7-ig zh-ztam.....mondom fasza....

Kezdődött a csodálatos matekkal, mindenki álma: A Valószínűségszámítás :)

Aki már szenvedett fele, az tudja, hogy méltán tartottam az összes zh közül ettől a leginkább:) Készültem is rá rendesen, mert tudtam, ha mindent tudok is, akkor is olyat fognak kérdezni, amit nem tudok:) ÉShát volt is olyan is, meg volt szerencsére amit tudtam. Szóval összességében inkább kellemes élményekkel zárult a nap első próbatétele számomra, bármennyire is nem ezt lehetett várni tőle előzetesen. (hiszen ez előtt én már 3x buktam meg eme érdekfeszítő tárgyból)

A második zh a logisztika volt, aminél az első zh túl könnyű lehetett, hiszen most szemlátomást bekeményített a tanszék:) A legszembetűnőbb példa az elméleti kérdéseknél volt:

1.zh: eldöntendő igaz/hamis kérdések

2. zh: egy állítás 5 válaszlehetőséggel, minden rossz válasz -2 pont

Csak lestem:) Íyg nemes egyszerűséggel fogtam, és üresen hagytam:)

A többi része aránylag jól sikerült.

És végül de nem utolsó sorban a csodás gazdasági informatika, ami mind közül a legundorítóbb tárgy, hisz 300 oldal tömör magolás az egész, telistele felsorolásokkal. Mindez úgy, hogy gyakorlat 2 hetente van, és ott is a tanár novellákat olvas, szal amolyan levelezős feeling:) Kilométeres puskával voltam természetesen felszerelve, és oigyekeztem volna a legjobb helyeket kiválasztani, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy mindenki valszeg így oldja meg ezt a tárgyat, és már zh előtt fél órával tele lesz az előadó. Ígyhát nekem csak a tanár "szájában" volt hely:) Mondanom sem kell, puska használat ezzel kilőve......és fogalmam sem volt, hogy hogy fogom másként megoldani. Ahol kifejtős feladat volt, egy betűt nem írtam le, annyit tettem egyedül az ügy érdekében, hogy a tippelős feladatokat, ami kb a zh 40%-a, azokat megcsináltam:)

És a nap végére 3 zh-val a kezemben, leharcoltan bedőltem az ágyba.

u.i.: több mint 1 hétig nem fejeztem be ezt a bejegyzést, és azóta már az eredmények is megvannak:

Csodával határos módon meglett mind a logisztikám, mind a számtechem (ez utóbbi szerintem fizikai képtelenség:)), sőt, mind a kettő 3-as lett:)

Egyedül a matekot nem tudom, mert még lusta voltam bemenni a főiskolára lassan egy hete, meg abból úgyis lesz még a zh-kon kívül vizsga is.

Viszont hatalmas megkönnyebbülés, hogy az összes begyűjthető kreditet szorgalmi időszakban begyüjtöttem, ígyhát adtam magamnak egy jól megérdemelt hét pihenőt, mielőtt belevágnék a vizsgaidőszakba.

A kezdet olyan szép volt, és elsöprő. 1 hónap híján 1 éve. Ahogy az irodalom nagy szerelmes versei, regényei írják, hasonló volt. Tudom, nem újdonság, főleg nem egyedi, mindenki jobb esetben átmegy ezeken.

igen ám, de ez nem tart örökké, és mi van utána?

Úgy érzem visszaszálltam a földre. Stabil talajt érzek már hónapok óta a lábam alatt. Nem repülök, szárnyalok, hanem mind a két lábammal, kézen fogva vele sétálok egy földi tisztáson, ahol érzem a rögöket a lábam alatt. Nem fúj a szél a szemembe, nem homályosít el sem szivárvány, sem valami belső csoda-érzés. Nem képzelgek ideálról. Megnyugodtam. Ismerem a jelenem, pontosabban a jelenünk, és meg merem végre fogni a kezét anélkül, hogy attól rettegnék hogy felébredek, és hirtelen nincs többé, csak egy tündér volt. Kijöttem végre a mesekönyvek soraiból, és itt vagyok a 21. század Magyarországán.

Végtelenül buta voltam régen, mert azt hittem ilyenkor nincs tovább, és ha egyszer földet érek, ott rekedek leláncoltan, és újra a magasba fogok vágyni. Volt is ilyen velem. Fullasztott a földi levegő, a bűze, az ember matt színe, hogy nem csillog már előttem úgy, mint régen. Hogy nem gyulladok meg, hogy nincs szívroham közeli élményem, mikor vakító kék szemével rámnéz.

úgy érzem, nem egy angyal van már mellettem, akit nem is merek megfogni, mert félek hogy elszáll, hanem egy ember. A maga hús-vér valójában.

többé már nem a repülés a fontos! nem szárnyalunk együtt attól a végtelen nagy egyediség-érzéstől, ami sugárzott bennünk, ha egymásra néztünk.

A legrövidebben:

Szerelmes vagy belé?

-Nem

Szereted még?

-Soha ennyire még!

Mi már nem az a love-sztori vagyunk, akitől a tinilányok sírják esténként tele a zsebkendőiket, és ő sem valami

"Földiekkel játszó égi tünemény,

Istenségnek látszó csalfa vak Remény,

Kit teremt magának a boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol untalan"

Rólunk valószínűleg nem írtak millió és millió ehez hasonló fennkölt sorokat, és nem vetették magukat a dunába sem az emberek, mikor két ilyesféle kapcsolatban lévő emberről hallottak.

Ez az érzés valahogy nem olyan hivalkodó! Nem kéri feltétel nélkül a mindent, akár a csillagokat is az égről.

Nem követel, hanem kér!

Nem ellobban, hanem kitartóan pislákol, akár az Antarktisz jégtábláin is!

Nem hisz és nem remél, hanem tud, és bízik.

Nem kifelé sugárzik, hanem befelé épül.

Most kezdem igazán a bőrömön érezni, amit Müller Péter a Szeretetkönyvben ír:

"Az „Ő AZ!” felismerésének mámorát fokozatosan kijózanítja az a tény, amit sajnos csak utólag, a hétköznapi testközelben ismerünk meg: hogy az „Ő AZ” egy bonyolult lélek, a saját démonával s angyalával birkózó nehéz természet. Egy másik ember. Teli jó és rossz tulajdonsággal, gyengeséggel, tüskével és megismerhetetlen múlttal. És nehéz sorssal.
Minden ember sorsfeladattal született.
Es itt jön a lényeg: amikor „Ő AZ!” a férjem lesz, vagy a feleségem, sorsfeladatának egy jelentős részét akarva-akaratlanul átveszem. Ő pedig az enyémet.
Az ő baja az én bajom lesz. És a szerencséje az én szerencsém is.
Innen kezdve egymás keresztjét is cipeljük.
Segítünk egymásnak élni vagy elrontjuk egymás életét. Egymásnak vagyunk betegek, és egymásnak gyógyulunk meg........."

Várhatóan újraírja a Fidesz a melegek előtt is nyitva álló bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló szabályokat, a Fidesz sajtóosztálya szerint a Polgári Törvénykönyv újratárgyalásakor erről is fog dönteni az országyűlés. A Fidesz korábban azért kifogásolta az élettársi kapcsolatot, mert a párt szerint túlságosan hasonlít a házassághoz. Az egészet nem akarják eltörölni, de az például nem tetszik a Fidesznek, hogy ünnepélyes keretek között lehet bejegyeztetni az élettársi kapcsolatot.

A cikk folytatása: www.origo.hu/itthon/20100430-melegek-bejegyzett-elettarsi-kapcsolata-a-fidesz-tervei.html

Én a magam részéről persze nem értek egyet vele, másrészt korábban leírtam a véleményemet már többször is a kérdéssel. Szerintem mindenképp beszédes az a sor is, hogy:"Március végéig 95 meleg és leszbikus pár lépett bejegyzett élettársi kapcsolatra a Háttér Társaság a Melegekért nevű szervezet stasztikája szerint azóta, hogy az ezt lehetővé tevő törvény 2009. július 1-jén hatályba lépett."

Vélemény?

Ma reggel értem haza tőle......szombat estétől voltam nála. Nagyon kellett már, mert sajnos lassan egy hónapja, hogy nem láttam. Én elég nehezen viselem a fizikai kontaktus hiányát, éshát sajnos ebből kijutott az utóbbi időben bőven. Hol nekem volt zh időszakom, hogy neki kellett az érettségijére tanulni.

Apropó ma el is kezdte, úgy szurkoltam neki egész nap, látszott hogy elszánt, és azért küzdött az irodalom feladatsorral is, hogy együtt legyünk, és fent tanuljon ő is pesten.

Szal egy hónap után találkoztunk. Az eleje kicsit fura volt, de gyorsan előjöttek a régi közös kis hülyülések, meg beidegződések. Nagyon hiányzott már.  Hülye természet vagyok, mert sokszor volt, hogy a hiányából adódóan már fűt-fát kombináltam, ő meg szegény nem győzött leállítani ebben az inséges egy hónapban. Párszor elkapott a "nem bírom tovább" érzés is a végefelé.

De ez a mostani hétvége mindenért kárpótolt. minden percben együtt voltunk. Bementünk Pécsre, meghívott szoliba, majd beugrottunk a plázába valami virágot venni anyukáinknak:) Fura az élet amúgy, alig mentem pár métert, hirtelen megakadt a szemem egy ismerős arcon. Végülis tök logikus, hogy vagy 200km-re az én kis ismerős territóriumomtól ismerősbe botlok......:) Dehát nem olyan nagy a világ, mint gondoljuk róla....És igen, történetesen azt a srácot pillantottam meg, akiről egyik előző bejegyzésem szólt. Kicsit meglepett ugyan, odamentem hozzá, váltottunk pár szót, aztán körülbelül ennyi is volt. Majd természetesen, mint a filmekben, odajött hozzám a pasim, aki akkor épp egy boltban nézelődött, hogy ki volt ez a srác:) Én persze elmondtam neki, hogy ki volt:) Jó fej volt a pasim, nem csinált belőle ügyet, meg már nem is lenne miből. Inkább hazamentünk, és élveztük tovább ezt a másfél napot, amit közösen tölthettünk. Segítettem neki tanulni, mutattam pár matek feladatot, hisz kedden már itt a matek érettségije is, éshát ugye jobb később mint soha:)

Olyan jó volt minden, és végig az járt a fejemben, hogy semmi baj nem lenne ezzel az egésszel, nincs is, és az a kevés ami meg van, az meg csak a távolság miatt van, meg hogy nem láthatjuk egymást túl sűrűn, és hogy az ágyában a bal oldal túl sokszor üres, ami az én helyem.....

Szerintem ez egy amolyan integratív téma, hiszen nem kell feltétlenül melegnek lennie annak az embernek, aki távkapcsolatra adja a fejét, viszont bolodnak annál inkább:)

Nem vagyok már naív, és nem gondolom, hogy mondjuk egy hetero ember is olvassa ezt az irományt, és rájön, hogy nekünk melegeknek lényegében ugyanazok a gonjaink, bajaink, mint nekik, meg hogy nem a marsról jöttünk mi sem, de egy próbát azért teszek, hisz ez pont hogy egy olyan téma, amiben a közös dolgokat meg tudjuk találni melegek, heterók, és bárki más is korra, nemre, valllásra, szexuális orientációra való tekintet nélkül.

ha valaki megkérdezne most engem, mint egy lassan 10 hónapja működő párkapcsolatban élő embert, hogy egy mondatban foglaljam össze az első gondolatomat a távkapcsolattal kapcsolatban azt mondanám, hogy:

Nem tudtam a kezdet kezdetén hogy ez mivel jár és hogy mire vállalkozok!

Így 10 hónap után viszont annál inkább. Borzasztó nehéz erről beszélni, mert rettenetesen ambivalens, és olyakor egymásnak ellent mondó gondolatok kavarognak a téma kapcsán a fejemben. Aki még nem volt ilyenben, annak vannak bizonyos standard-ek a fejében: -biztos rossz egy héten csak mondjuk hétvégén látni a másikat,

-fárasztó az utazás,

-viszont legalább nem vagyunk sülve főve együtt, és nem unjuk meg egymást,

és még napestig lehetne sorolni. De valahogy nem is itt van a kutya elásva szerintem. Előre kell bocsátanom, mielőtt bővebben belemennék, hogy nagy szerencsém van, mert a párom szülei elég toleránsak a dologhoz, így náluk lehetünk együtt hétvégén. Tehát a legtöbb hétvégém bizony úgy néz ki immár 10 hónapja, hogy péntek reggel csörög az óra, én meg a sulis meg edzés cuccok mellé berakok még 2 napi ruhát, jól lefürdök, belövöm a séróm (igenis még 10 hónap után is fontos hogy a párom hogyan lát meg a vasútállomáson az esti félhományban). Majd suli, edzés, valami különóra ha van, és irány a pályaudvar, hogy még éppen elérjem az utolsó vonatot. Azt hiszem egyszer késtem le idáig a 10 hónap alatt, ami nálam nagy szó, mert aki ismer az tudja, hogy mindíg mindenhonnan elkések, még a fősulis vizsgáimról is:)

Ami általánosságban a távkapcsolatokat illeti, meggyőződésem, hogy hosszú távon halálra vannak ítélve! És csak akkor szabad ilyesmibe belemenni, hogyha látja mind a két fél hogy belátható időn belől (max 1 év ) megoldódik ez a dolog. Mert hoszabb ideig egyszerűen ez nem egy fenntartható állapot! Nekem is 10 hónap után már, meg kell valljam minden bajom van a helyzettel...... Mert ha belegondolunk pont hogy a lényegétől fosztja meg ilyenkor a kapcsolatot a távolság. Az együtt levés, az együtt fejlődés, az együtt létezés boldogságától.  És ezt szükségszerűen belesűríteni hétvégékbe lehetetlen. Ebből, a tapasztalatom szerint a

"mindent és most azonnal, mert nincsen rá idő máskülönben"

szokott kisülni. Ami érthető, hiszen annyi mindent szerenénk megosztani a másikkal, ami a hét folyamán felgyülemlett és mondjuk nem msn téma, meg annyi közös programot tervezünk, és még együtt kettesben is szeretnénk lenni, plusz még a hétköznap monoton rohanását is szeretnénk együtt kipihenni , és ez napnál is világosabb, hogy fizikai képtelenség.

A találkozás első öröme meg legtöbbször mondjuk meg őszintén, egy kiadós hiányérzet csökkentő szeretkezésbe megy át, amolyan "egészségügyi jelleggel", ami egy darabig járható út, csak kérdés kinek mire lenne igénye etéren úgy alapjáraton, ha nem távkapcsolatról lenne szó......

És ezekkel a dolgokkal nem nagyon lehet mit kezdeni szerintem. Persze nem mondom hogy csak árny oldalai vannak a dolognak, mert nem erről van szó. Meg azt sem mondom, hogy mindenkinek okvetlen így kellene megélnie, azonban én egy testi kontaktusra, és személyes jelenlétre meglehetősen érzékeny ember vagyok, és nálunk ez komoly gond ebből adódóan.

Ennyi viszontagság meg nehezítő körülmény közt együtt meglenni, kitartani egymás mellett, és nem örökké félrekacsintani meg csak egy módon lehet szerintem:

Sok kapcsolatban érzem, hogy sokszor nem őszinték egymással a felek, mert az fájna a másiknak. Mi igenis nap mint nap megbeszéljük a félelmeinket gondjainkat egymással, a kapcsolattal, és a mi kis életünkkel kapcsolatban. Mert ez visz előre. Ugyanakkor távkapcsolat ide vagy oda, vannak játékszabályok, amiket mindkét félnek be kell tartania. A legfontosabbat még nem is mondtam azonban, mert ez önmagában édes kevés lenne! Egy működőképes távkapcsolathoz kell egy alap! Itt nem lehet mellébeszélni, mint sok esetben, amikor az ember annyira nem biztos a dolgában. Mert nagyon hamar kiderül, és a fene utazna annyit egy olyan valakiért, akit igazán nem is akarna. És igen, kell hogy ez meglegyen, egy kölcsönös ragaszkodás, és iszonyatosan nagy kitartás, és tolerancia. Sokszor kell elviselni a másik hülyeségeit, amik lehet hogy normlis esetben elő se jönnének, csak így a távolság váltja ki belőlünk. És persze még ekkor sem biztos koránsem, hogy hónapokat ki lehet így bírni........

Főleg ha az ember egy magunk fajta pestivel kezd. Ne vegye szívére, aki nem ilyen, de boldog vagyok, hogy nem pesti a párom! Ha az lenne, már lehet hogy nem is lennénk együtt. Errefelé nem divat hogy egy valakivel akár 2-3 hónapnál többet eltöltsünk. (tisztelet persze a kivételnek). Egyszerűen mert hatalmas a választék, és nem kell az embernek megszakadnia ahhoz, hogy találjon erre-arra akár minden héten vagy nap mást és mást. Mivel sok a buzi, ezért hatalmas a konkurencia is, ez pedig automatikusan vonja maga után, hogy mivel lehet legkönnyebben a konkurenciához képest úgymond "versenyelőnyt" szerezni? Hát persze hogy a külsővel. És itt pesten mindenki a külsőt hajhássza szinte, és ez sem a legjobb táptalaja egy komolyabb kapcsolat kialakulásának.  Félreértés azonban ne essék, nem mondom hogy vidéken ilyen nincs, csak nagyobbak a távolságok, távolabb vannak egymástól a hasonló érdeklődésű emberek, és ezért nem ennyire központi kérdések az imént felsoroltak.

Mi, úgy érzem a nehezén túl vagyunk, a tervezett 1 évből 10 hónap eltelt. A hogyan tovább meg nagy valószínűségen azon múlik, hogy fel tud-e jönni a párom ide pestre tanulni vagy sem, ez pedig hamarosan kiderül.....

Ezek a gondolatok sok éve érlelődnek már bennem, és sokszor sokhelyen kikívánkozott már belőlem, ígyhát ide is megosztom veletek:)

A téma kapcsán mindíg felvetődik a kérdés, hogy aki ilyen témában ír, az hisz-e Istenben. Hiszem hogy van olyan "dolog" hogy Isten, akit éppen nevezhetünk Allahnak is vagy tudomisén még minek, csak nem úgy mint a többség. Nekem ez inkább fogalom, és a tökéletesség szinonímája, sem mint egy önnálló gondolatokkal és tettekkel felruházott "szuperhős", aki lesujt Szodomára vagy Gomorára, vagy lerombolja Jerikó falait.....Azonban furcsamód mégis a Bibliából indulok ki, bár nem valamiféle klasszikus teológiai értelemben, távol álljék tőlem az ilyesmi.

Ugyebár a Biblia azt írja, hogy teremtette Isten az embert az ő saját képmására. És ha az én felfogásom szerint Isten nem lény, meg semmi ilyesmi, hanem maga a tökéletesség, akkor eszerint mégis mit jelent, hogy teremtette a saját képmására az embereket? Szerintem azt, hogy teremtett egy lényt, aki fejlődésre van ítélve, és a fejlődésének a végén képletesen szólva belép a tökéletessé válásnak a kapuján.

Nade ha tökéletessé vált akkor onnantól nem lehet többé ember.........De akkor mi lesz belőle, ha nem ember?

Mivel az Isten elvileg maga a tökéletesség, így az emberből is Isten lesz szerintem. 

De hogy is van ez? most akkor több Isten van? Kérdezheti, aki ezt most olvassa!

De hát a tökéletesség az egy fogalom, és mint ilyen, nem is megszámlálható. Olyan nincs hogy 1db. tökéletesség, 2db. tökéletesség:) kvázi aki tökéletessé válik az szerintem beleolvad egy nagy közös "masszába", ami a tökéletesség. Persze hogy konkrétan mi is az csak akkor érthetnénk meg ha már ott lennénk.....

Namármost, hogyha az Isten minket is "Istennek" teremtett, viszont mi mégis emberek vagyunk, akkor hogy is van ez?

Hiszem hogy minden ember feladata, ha már egyszer isteni képmásra vagyunk teremtve, a tökéletesség elérése. Ez viszont felvethet ezernyi problémát, ami a mi fizikai létünkkel, a mi 5, 10, 50, 80, esetleg 90 évnyi,  itt a Földön töltött fizikai pályafutásunkkal meglehetősen összeegyeztethetetlen.  Ez pedig az, hogy vajon mennyi idő alatt lehet egy emberből tökéletesség? Azaz gyakorlatilag valakiből valami........  Szerintem ez 70-80 év alatt lehetetlen, főleg úgy, ha azt is belekalkuláljuk, hogy van aki mondjuk 10 hetesen meghal, mert koraszülött volt.

Hiszek az ezotérikus dolgokban kissé, és hiszek olyan dolgokban is, melyeket a tudomány mai állása szerint nem tudunk megmagyarázni. Szerintem ezek a mi kis apró pici "isteni" dolgaink. Bizonyára mindanyiunkkal fordultak már elő hasonlók, amikor egy élethelyzetben arra ébredsz rá, hogy:

-te jó ég, én ezt már valahol hallottam.

-hú, én tudom hogy mi fog történni, de hogyan is tudhatnám, hisz még ilyen nem történt velem.......de valamiért mégis tudom....

-több 100, több 1000 km-re a lakóhelyünktől szembe jön velünk egy ember, és elfog a "léttam már valahol, ismerem őt" érzés

-Jézusom, én ezt megálmodtam hogy ez fog történni!!!!

Nem tudom elképzelni, hogy ezek közül néhány ne futott volna már át minden ember agyán, miközben görcsbe rándult a gyomra, és megcsapta az isteni lét aprócska szikrája. És hogy ez mi lehet?

Ha abból indulok ki, hogy a tökéletessé válás a végcél, és hogy ehez nem elég akár 70-80 év sem valószínűleg, akkor elég kézenfekvő következtetést lehet levonni. Mégpedig valószínűleg jól emlékezhetünk, mikor ilyen "már megtörtént velem" érzés fog el minket, mert valószínűleg tényleg megeshetett már velünk, csak nem ebben az életünkben.....

Hiszen a cél mindenkinél közös, a tökéletesség, de az út millió és millió féle......

Egy másik relatíve felfogható megközelítésben ha tökéletessé akarunk válni, akkor tudnunk kell mi is az. Mi az? Evidens módon mindennek az ismerete valószínűleg. És hogy tudnánk mi akár 70-80 év alatt mindent megismerni? természetesen sehogyan...... Éppen ezért kell hogy legyen több úgymond "életünk" ami alatt szépen lassan megtanulunk és megtapasztalunk mindent. hiszen aki mindent tud, az valószínűleg tudja milyen lehet 2 évesen éhen halni éppen úgy, mint dúsgazdag olajmágnásként 100 évesen végleg elaludni otthon a karosszékben, vagy mondjuk a II. Világháború frontvonalain elesni..........

De akkor ezek szerint erre a sok borzalomra mind mind szükség van vagy lehet?

Lehet hogy megdöbbentő amit most írok, de szerintem IGEN! Ez az útja a tökéletességnek. És az hogy most éppen én, aki egy számítógép előtt megosztom a lehet hogy bődületesen nagy sületlenségeimet itt ki tudja hány emberrel, és van fedél a fejem felett, és van mit ennem, tehát a mostani életem ez csak egy pillanatnyi állapot. És hiszem azt, hogy mindez addíg fog csupán tartani, amíg ebben a testben fejlődni tudok. És ha holnap hirtelen ez a folyamatos fejlődés leáll, akkor akár már holnap elüt egy villamos, és abban a pillanatban újjá születek egy olyan környezetben, ahol egy másik lény testében fejlődni tudok tovább.Akár mondjuk úgy, hogy az édesanyám elvetél, és születésem előtt már meg is halok. Csak hogy azt is megtapasztaljam milyen........

Bizonyára mindanyiunkat sokszor húzott már ki a pácból a megérzésünk. Hiszem, hogy ezek a megérzések velünk egyszer megtörtént események által bevésődött tapasztalatok, amik nem a testünkből, agyunkból, hanem sokkal mélyebbről, a lelkünkből jönnek, amit viszünk és fejlesztjük, edzük több életen át......

Én kicsit eszerint is fogom fel az itteni létemet, és szívom magamban a körülöttem lévő világ megismerését. Hiszen végtéreis vesztenivalóm nincsen, és egyszer úgyis meg kell élnem mindent. Életem eddíg eltelt idejének jelentős részében a melegség miatt mintha egy helyben topogtam volna. Mióta elfogadtam magam, és megosztottam ezt édesanyámmal, mintha rohamosan leomlottak volna körülöttem, és a bennem levő gátak, és sokkal gyorsabban tudok fejlődni. Hiszem, hogy abban az életszakaszomban nekem meg kellett élni a meleg lét poklait, és gyötrelmeit, félelmeit, és végig kellett mennem azon a tanulási folyamaton. Mint ahogy ez a dolog egész hátralevő életemben végig fog kísérni, és tudom azt, hogy itteni életem talán legnagyobb kihívása lesz ezt egy életen át megtapasztalni..............

Valamikor az ominózus tanulságos 1 napos ismerkedésem után nagyjából 2 hónappal, vizsgaidőszak kellős közepén találkoztam egy sráccal. Az igazat megvallva egy kósza ismerkedés volt, flörtnek terveztem, nevezzük aminek akarjuk. Főleg úgy, hogy tudván hogy majdnem 190 km választ el minket, jó esély van ré hogy személyesen még csak nem is fogunk tudni találkozni. Így ennek megfelelően vettem komolyan a dolgot. Neki akkor még párja is volt, igaz nem mentek túl jól a dolgaik, és szakítófélben voltak, meg már elmúlt az érzelmi szál is közöttük. Elég sokat beszélgettem vele, minden úgy is alakult, ahogy én arra számítottam, azaz már vagy egy hónapja beszélgettünk msn-en, és gondoltam ebben nagyon változás nem is lesz.

Történt egyik este, hogy beszélgetünk msn-en, és mondja nekem, hogy a pasija feljön Pestre, mert 1-2 napig munkája ide köti, és megbeszélték, hogy bérelnek egy szobát, és ő is feljön, legalább találkozik a pesti barátaival, rokonai is élnek itt, meg legalább nyaral is pár napot. Én ennek nagyon megörültem, el is terveztük amolyan baráti alapon, hogy találkozunk, körbevezetem Pesten meg ilyenek, szóval semmi komoly. Nekem akkor éppen aznap volt egy vizsgám, neki meg a pasija sietett melóba ahogy megjöttek, szal meg is beszéltük hogy összefutunk miután vége a vizsgámnak.

Eljött tehát a nap, hogy több mint egy hónapnyi éjszakázós msn-ezés végére egy személyes találkozóval tegyünk pontot. A nap természetesen a vizsgával kezdődött, ami nagyon jól sikerült. Utánna rohantam is a Keletibe, hogy idejében odaérjek. Ő ott várt a főbejáratnál. Már a távolból kiszúrtam őt. Magas volt, vékony, kékszemű, valósággal világított a szeme, pont mint az előző történetben szereplő srácnak a Moszkva téren, csak épp a hajuk színe volt más.  ÉS hát a történet eleje kicsit hasonló is. Nehezen tudtam levenni róla a szemem.....kicsit az első pillantásra összegabalyodott a tekintetünk, pedig még be sem mutatkoztunk egymásnak, majd miután ez megtörtént elindultunk a szállása felé. Félénk volt, látszott rajta hogy kicsit zavarban van. Megérkeztünk a szobájába, lepakolta a csomagjait. Valósággal vibrált körülöttünk a levegő........ Minden pillanatot igyekeztem kihasználni, mikor pakolt kifelé és nem nézett ide, hogy lopva figyeljem őt. Majd leült mellém a heverőre, és szembe fordult velem. Elkezdtünk beszélgetni. Közben egyre közelebb és közelebb jött. Lassan már alig kaptam levegőt a közelségétől....tudjátok, annyira őt néztem, hogy elfelejtettem levegőt venni olykor:)

Majd, már nem is tudom mi kapcsán, de megjegsyeztem hogy "nem bánnám".

visszakérdezett: -Nem bánnád?

válaszoltam: -Nem

erre szelíden odahajolt hozzám és megcsókolt. Először nehezen tudtam elhinni, majd hirtelen elszállt minden kételyem, és csak csókoltam. És azt akartam ennek soha ne legyen vége, mert olyan csodálatos érzés volt.

majd kis idő múlva kopogtak a bejárati ajtón. 

-Hoppá!

-Csak nem ő az?

-De igen, a pasim!

Erre természetesen jó távol ültünk egymástól, és megigazítottunk mindent, ami esetleg a nagy csókcsatában elmozdulhat a helyéről. És a srác ajtót nyitott. Be is jött a pasija, és hát nem volt mit tenni, játszottuk a havert, és nyájasan elbeszélgettünk. kis idő múlva kitaláltuk a sráccal, hogy elmegyünk sétálni, a párja meg nem akart hálistennek velünk jönni. Így fogtuk magunkat, és egy üveg pezsgő társaságában felsétáltunk a Gellért hegyre.

Minden pillanatban az járt az eszembe, hogy szinte kaptam még egy második esélyt az élettől, és hogy ezt nem ronthatom el, holmi kicsinyes önzőséggel, mint az előzőt. Csodálatos volt a Gellért hegyen vele beszélgetni, és csókolózni, még az sem zavart meg, hogy amíg mi el voltunk foglalva egymással, egy 2 gyerekes család ment el közvetlenül mellettünk az egyik szerpentinen. Csak mikor elmentek, vettük észre őket. Majd hirtelen nagy dörgés és villámlás kiséretében elkezdett esni az eső, és valóságos vihar kerekedett ki belőle. Mi meg nem törődve semmivel csókolóztunk tovább. Mit nekünk egy kis eső.....tudjátok, mint a filmekben, amikor a szerelmes pár egymás vizes testét szorítja, és nem akarja elengedni. Így éreztük magunkat ott mi is. Majd eljött az este, és visszakísértem a szállására. Borzasztó érzés volt, hogy nem velem, hanem egy másik pasival fog aludni, de éreztem, hogy nem fognak semmit csinálni aznap éjjel. ÉS így is lett. Következő nap végig vele volt, mert nekem elintézni valóim voltak, és túl feltűnő is lett volna, ha mindíg velem van. Biztos ami biztos este azért valami ürüggyel lekéretőzött a szálloda elé, és ott futottunk össze.

Majd következő nap is együtt voltunk egész nap, bejártuk szinte egész Budapestet, kötbekalauzoltam őt az én kis szeretett városomban.Igyekezve őt elkápráztatni a lehető legszebb helyekkel, amit csak mutatni tudok neki.

Csodálatos volt az a hétvége, de amilyen jó volt, legalább olyan gyorsan el is szállt. Én meg voltam győződve arról, hogy ennyi volt a dolog, ő megy vissza tőlem nagyjából 170km-re ahol lakik, én meg maradok itt Pesten. Persze próbáltam tartani vele a kapcsolatot, és ő is nagyon megfogva érezte magát a hétvége után nem csak én, tehát ő is mindent megtett a folytatásért. Meg is tudtuk oldani hálistennek úgy, hogy belementek náluk a szülők, hogy ott lehessek hétvégente.

Mikor ezeket a sorokat írom, akkor nagyjából már 10 hónapja így megy, hogy megyek az én párocskámhoz szinte minden hétvégén, péntek este jövök, hétfő este meg megyek.

Remélhetőleg a nyarat együtt fogjuk tölteni, feljön pestre, és dolgozgatunk valamit, meg kiveszünk egy albit pár hónapra, és remélhetőleg nyáron együtt lakunk majd,teszteljük ezt a 10 hónapos "babát" mennyire életképes:)

Lenne egy nagy kérésem.

Ha valakinek megvan a Nyílt kártyákkal (Get Real-1998-) c. film, akkor nagyon megköszönném ha valahogy segítene, mert szeretném egyik hétvégén megnézni a párommal este összebújva:)

Előre is köszönöm!

u.i.: nemrég kezdtem a blogolást, és kiv. lennék, hogy hogy lehet mondjuk youtube-s linkeket ide rakni, hogy ne linkként jelenjen meg hanem rendesen nézhető ablakként:)

Előre is köszönöm 2#

Láttam ma egy amolyan vitaindító kérdést a témával kapcsolatban az egyik blogon. Elgondolkoztam a kérdésen, és egy csomó minden eszembe jutott a témával kapcsolatban, amit meg szeretnék osztani veletek.

Előszöris mielőtt ezt megtenném, mindenképpen szeretném elkerülni, hogy bármilyen politikai színezete is legyen a dolognak, tehát a pártpolitikától mentes, lecsupaszított véleményemet szeretném elmondani, és hátha valamiféle aktív párbeszéd kerekedik ki a dologból a blogolvasók között, hiszen ugyebár sokfélék vagyunk, megannyi véleménnyel, és hogy még közhelyesebb legyek a változatosság gyönyörködtet:)

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a véleményemet a holnapi választások előtt a témában, azt mondanám, hogy jobb egy olyan kormány, akivel papíron akár még visszalépés is van a meleg jogok területén (ne adj isten élettársi kapcsolat felülvizsgálata vagy eltörlése), mint egy olyan, aki vagy nem megfelelő hozzáértéssel, vagy nem tiszta szándékkal közelíti meg az ország általános irányítását. És hogy hogy függ a kettő össze? Olvadtam egy tanulmányt, mellyel messzemenőkig magam is egyet értek, hogy a tolerancia sok minden kevésbé domináns tényező mellett igenis az életszínvonal kérdése. Kitűnő példák erre a nyugat-európai meglehetősen toleráns társadalmak. Hiszen gondoljunk csak bele: egy miénkhez hasonló társadalomban az emberek nap mint nap folytatják a munkahelyükön éppúgy, mint a családban a maguk megélhetési harcait, hiszen a magyar kereseti viszonyok nemhogy messze elmaradnak a nyugati országokétól, hanem egész egyszerűen sok család nyugodt megélhetését lehetetlenítik el. És ez oda vezet, hogy az emberek egymás elől, egymást taposva keresik kétségbeesetten a megélhetésük minimális szintjét biztosítani tudó állásokat, másrészt sokaknak egy állás ehhez nem is elegendő, ami persze a szabadidő fokozatos elfogyását eredményezi.

Egy szó mint száz:az embereknek nincsen idejük egymással foglalkozni(tudom közhelyes, de így is van), egymás sirámait meghallgatni, egymás irányába toleránsaknak lenniük még alaphelyzetben, a legalapvegőbb dolgokkal szemben sem, nemhogy egy amolyan tipikus kényes kérdésben, mint a melegek megítélése elfogadottsága. És ha netán még lenne is, a társadalmon belül nagy konfliktushoz vezet az elmúlt 20 évben folyamatosan kinyíló "társadalmi olló", mely folyamat ma odáig fajult, hogy a legtehetősebb és a legszegényebb 10% jövedelmei nagyjából 10-szeres(!) különbségeket mutatnak. Egy ilyen meglehetősen fragmentáltnak ható társadalomban pedig nehéz elfogadásról és együvé tartozásról beszélni, és ez nem csak a homoszexualitás megítélésében probléma szerintem.

Az elmúlt években azonban tény, hogy a politika meglehetősen toleránsan kvázi példát mutatott a társadalomnak a kérdésben, a környék országaihoz képest is elfogadónak számító intézkedéseivel.  Azonban két dolgot világosan látni kell:

-a politika egy ilyen lépéssel csak példát mutat, de nem mehet teljesen szembe a társadalmi közgondolkodással, hiszen nem jelent egyik párt számára sem politikai tőkét egy magával az  LMBT közösséggel és minden egyéb érintettel együtt is becslések szerint mindössze 8%-ra tehető "kissebbség" támogatása úgy, hogy a többség számára ez visszatetsző.

-a melegek társadalmi integrációs folyamatát véleményem szerint nem felülről, politikai szinteken lenne ideális elkezdeni, hanem a társadalmi igénynek kellene megjelenni, és erre válaszul kellene a politikai közegnek is fogékonynak lennie a kérdéskörben. Tehát alulról jövő kezdeményezésként kellene jönnie, és nem pedig felülről, hatalmi szintről. Persze ez ismerve a magyar viszonyokat eléggé utópisztikusnak hat, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb országban ez nem is így ment végbe, azonban nem volt ilyen nagy a szakadés a kérdés társadalmi és a politikai megítélése között.

Tehát összefoglalva szerintem a tolerancia kialakulása az ország általános helyzetétől nagyban függ. Egy dinamikusan fejlődő, elégedett emberekből álló országban az ilyen kérdések befogadóbb fülekre találnak nagy valószínűséggel, mint egy hozzánk hasonló országban. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem ilyen egyszerű, és számtalan más jelenség is megemlíthető, úgy mint például a történelmi háttér, vagy mennyire vallásos az adott ország. Azonban véleményem szerint ezek a kérdések korunk  globalizálódó világában kezdik egyre jobban elveszíteni társadalom-formáló szerepüket.

Ami meg a holnapot illeti tehát az a véleményem, hogy nem járunk jobban egy rövid távon csábítóan ható liberális törvényi háttérrel, és egy elítélő társadalommal, sokkal inkább egy fejlődő országgal, amely fejlődés biztos vagyok benne, hogy idővel a fejekben is be fog következni.

Én is egyfajta vitaindítónak gondoltam megosztani a véleményemet veletek, kíváncsian várom a ti véleményeteket is.

Bizonyára mindenki úgy van vele, hogy ha kikívánkozik belőle valami, akkor azt jobb most rögtön leírni, mintsem hogy a feledés homályába merüljön:)

Így vagyok ezzel most én is, noha reggel 9:18 van, és 11:20-ra már a fősulin kellene ülnöm, és hallgatni valami rém unalmas matematikai modellezős órát, ami hogy enyhén fogalmazzak: az érdeklődésemnek meglehetősen a peremterületén helyezkedik el.

Ígyhát csinálok inkább valami érdekesebbet, mint a passzív (upsz, itt az ilyen blogok olvasója még a végén rosszra gondol:)) fészkelődés egy előadóban.

Az egész sztori nagyjából 1 éve talán, hogy megtörtént velem. Akkoriban eléggé rossz passzban voltam, alig pár hónapja lett vége egy több mint fél évig tartó párkapcsolatomnak. Én az a tipus vagyok, aki egyszerűen nem képes mondjuk évekig egyedül lenni csak azért, mert olyan magasra rakja a mércét másoknak, hogy azt senki sem tudja megugrani, és inkább egyedül, és magányosan éldegél. Ígyhát akkoriban volt a szokásos meleg ismerkedős recept, miszerint:

-végy legalább 2 ismerkedős oldalt. (ált. ez a Romeot és a randi.gay.hu-t szokta jelenteni, esetleg a Pointot)

-tégy be háttérképnek egy kifejezetten férias Adoniszt.

-rakj ki magadról meglehetősen csábító fényképeket. (persze nálam ez a jóizlés határain belől....)

-ha netán még írsz is a profilodba valami szöveget, és netán még értelmes is, az sem baj, a látogatók nagyjából 2-3%-a talán el is olvassa.

-ne várd, hogy rád írjanak, ha te nem írsz, a kutya sem fog rád....

 És mehet is az ismerkedés. Nah szal ennek a kellős közepében voltam. Felvettem vagy 4-5 fazont is. Próbáltam velük msn-en megismerkedni, legalább valamit leszűrni 2 mondatból, hogy vajon megérnek-e egy talit. Mondanom sem kell túl sok jelentkező erre nem volt. Abban az időben kicsit sok csalódás is ért, szal eleve negatív értelemben elfogult is voltam kissé mindenkivel szemben.

Talán 1-2 alkalommal beszélgethettem egy sráccal msn-en, mikor emlékszem egy pénteki nap alterbe ment bulizni, és valami úton módon bekapcsolta előtte a webcamját, hogy megmutassa mit vesz fel a bulira. Magas, vékony testalkat, mosolygós kisfiús pofi.....kb ennyi látszott így camon keresztül a dologból. Aztán mivel lassan ment már a buliba, megbeszéltük, hogy valamelyik nap folytassuk a beszélgetést élőben. Így is lett. Kora délután találkoztunk a Moszkva téren. Ott támaszkodott a korlátnál az óra alatt, rövidre nyírt fekete haj, fekete napszemüveg, ami miatt kicsit nehéz volt megismerni, még úgy is hogy láttam camon. Fura mód észrevettem, általában teljesen véletlenül, de vonzzom a kékszemű pasikat, hát ő is az volt. Mikor levette a napszemüvegét, kicsit el is vesztem a szemeiben:). Találkoztunk, bemutatkozás, blabla.....el is indultunk tehát a vár irányába sétálni. Kicsit hallgatag volt, félénk, visszahúzódó. Mesélte, hogy még csak úgymond nemrég kezdte a szakmát, én meg az ő visszafogottságát betudtam ennek. Sétáltunk, mely rend szerint azzal telt, hogy én beszéltem, aztán mikor meguntam a hangom és kiváncsi voltam rá is, akkor kérdeztem valamit, ő meg amolyan rövidke félmondatokban válaszolt.

Már beszélgettünk egy ideje, mikor kicsit kezdett feloldódni, látszott rajta hogy kevésbé van meglepődbe a kezdeti ismeretlenségtől, és kezdett ő is belemelegedni a beszélgetésbe. Persze az ilyenkor szokásos sablontémák is előkerültek (suli, hol laksz, kivel, exek, mióta, meddíg.....), és csak folydogált minden a maga megszokott kerékvágásában. Semmi extra nem volt, kedves volt, értelmes, de nagyjából ennyi.

Aztán magam sem tudom hogy alakult, de már lassan a fél napot átbeszélgettük, és nekem kezdett a srác egyre inkább bejönni. Amolyan külső megfog belső megtart alapon az első kritérium kezdett teljesülni, és vártam természetesen a folytatást. Mivel ő meg félénk volt még kissé, így nem nagyon tudtam leolvasni róla, hogy ő mégis hogy van nálam ezzel a dologgal. Ígyhát, gondoltam úgysincsen mit vesztenem, leültünk a vár oldalában, az én egyik kis kedvenc helyemre az orgonák közé, és rövid vacillálás után gondoltam egy merészet és megcsókoltam. Semmi konkrét célzata nem volt a dolognak, csak kiváncsi voltam a reakciójára. Ő meg hirtelen valszeg nem nagyon tudta hogy mit is akarna, ígyhát jobb híján visszacsókolt:) Így ment ez egy darabig, majd elindultunk tovább a vár környékén. Találtunk egy kis csendes helyet, és ott nyugiban elvoltunk. Értelemszerűen a csók elég sokminden gátlásától megszabadította, és így már ő is nyíltabban beszélt magáról, az egész melegséghez fűzödö viszonyáról.

Furcsa volt, vívódott ezzel a dologgal valószínleg, én meg azon voltam kicsit elgondolkodba, hogy egy igen hosszú hetero kapcsolat után mi visz rá egy pasit, hogy a saját neme felé orientálódjon. Merthát a már megírt 1-2 hetes általános iskolai "öngyógyító" lányos próbálkozásom volt nekem az egyetlen efféle kaland, szal nem volt ebben tapasztalatom hogy mégis komolyabban milyen lehet a dolog.

Lényeg a lényeg, beszélgettünk, egyre inkább kezdett megnyílni, és mesélni a maga kis vívódásairól, meg hogy lényegében keresi önmagát. Úgy emlékszem, valószínűleg biszexnek mondhatta magát akkkoriban, gondolom a nem épp építő jellegű kevésbé toleráns magyar környezet miatt is, meg természetesen azért, mert még nem vívta meg a maga kis harcát a dologgal, ami nekem sem ment könnyen, sőt majdnem 10 évembe került (lásd előző irományok). Én ennek annyira nagy jelentőséget nem tulajdonítottam, pedig mint utólag kiderült kellett volna. Persze ezzel párhuzamosan meg kellemesen éreztük magunkat egymás közelebbi társaságában, mely természetesen kimerült az ölelkezésben, meg néhány eleresztett pusziban.

Viszont a meleg pasi is pasiból van mint tudjuk, és testalkatra is a zsánerem volt. Szeretem a kicsit törékenyebb alkatú vékony, magas, (netán ne adj isten kék szemű)pasikat. Persze a többség gondolom így van ezzel. Éshát "kémia" szempontjából eléggé bejövős volt a srác.  Olyannyira, hogy eddíg életemben talán 3x fordult velem elő, hogy valakit annyira kívántam, hogy már fizikai tünetei voltak, és szó szerint éles, szúró fájdalmat éreztem a hasam alsó részénél. Hát vele is ez az eset állt fent így több órával az első csók után a nap végére.

Tehát piszok szarul voltam, olyannyira, hogy menni is alig bírtam. Nah mindegy, tövidre zárva a múltidézést, felajánlotta, hogy feljöhetek hozzá, és ad egy fájdalomcsillapítót, és hát némiképp így utólag úgy érzem, az én nyomásomra, de feltaláltunk hozzá az albérletébe, és adott egy pohár víz társaságában egy fájdalomcsillapítót. Nem árulok el túl nagy titkot, ha az este folytatását illetően már nem fogalmazok ilyen részletesen és árnyaltan, volt pár dolog, de nem is ez a lényege a történetnek. Tehát hogy, hogy nem, másnap reggel az ő ágyában ébredtem fel. És persze jó szokásomhoz híven most is késésben voltam, hiszen aznap még matek elóadásom is volt fősulin. Semmi nem volt nálam, ő segített ki egy kockás lappal meg egy tollal, hogy egyáltalán jegyzetelni tudjak. Kedves volt, aranyos, segítőkény, semmi jel nem utallt a viselkedésében a későbbiekre, szívélyesen kikísért az ajtóig, útbaigazított, majd mentem is az előadásba, gondoltam minek is búcsúszkodjunk olyan hosszasan, úgyis találkozunk még.

Megvolt a matek óra, amire persze cseppet sem tudtam odafigyelni, mert egyfolytában az előző napi események villantak fel előttem, és alig vártam hogy hazaérjek, és beszélgessek vele msn-en.

Ez meg is történt pár órával később. És hogy rövidre fogjam, közölte velem, hogy hát erősen kételyek gyötrik mind velem mind saját magával kapcsolatban, és jelen pillanatban nem tud nekem mit mondani, és lényegében a mondanivalójának a lényege az volt, hogy ő most kihátrál ebből a dologból. Amolyan derült égből villámcsapásként ért ez engem, mert semmi jele nem volt annak hogy ő az előző napot így fogja lereagálni. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Persze a szokásos legyünk barátok, meg ettől mi még ismerkedhetünk maszlag szöveget én is megkaptam, amit ilyenkor 90%-ban el szoktak játszani az udvariasabb fajták, azonban aki volt már ilyen szituban az tudja, hogy ez mennyire szokott a valóságban is realizálódni. 1-2 hétig azért, biztos ami biztos még próbálkoztam a dologgal, holott tudtam az eszemmel hogy erre szemernyi esély sincs.

Sokáig becsapva éreztem magam, úgy éreztem, mint aki előtt elhúzták a mézes madzagot, és utánna hát egy "bocs de mégse"-vel el van intézve a dolog. A történtek után még nagyjából 1 hónapig ezen rágódtam, és kerestem a miérteket, majd elhatároztam, hogy egy ilyen 1 nap erejéig tartó kis ismerkedés féleség egyszerűen nem szabad hogy ekkora hatással legyen rám, ígyhát elvágva magamtól szándékosan az utolsó kiskaput is a dologgal kapcsolatban letöröltem őt msn-ről. Érthető okokból nem voltam rá egyszerűen kiváncsi. Haragudtam rá,  és nem csak emiatt. Amikor az ember sokszor él meg ilyet szinte egymás után, akkor úgy elgondolkozik, legalábbis én. Hogy biztos bennem lehet a hiba. Biztos én kerítettem ennek az egésznek nagyobb feneket. Hiszen tudni kell, hogy ez az eset egy folyamatnak volt a vége, mely az én fél éves kapcsolatomnak a vége után kezdődött, mikor én kezdtem ismerkedni. Ekkoriban két fiú is volt, akivel hasonló körülmények között lett vége a dolognak, holott ott is sokkal többet láttam a dologba, mintsem az indokolt lett volna. És valahogy az előző két esetet is kivetítettem akkoriban erre a srácra, és így könnyebb volt lerendezni magamban, hogy milyen hülye szemét volt. Persze átértékeltem az én elbaszott dolgaimat is a szituációval kapcsolatban, és azóta sem csináltam többet ilyen őrültséget, hogy amolyan tank módjára, totál rámenősen valakit szinte magamra eröltetve kössek ki nála az ágyban. Mert nem sokkal utánna, már higgadt fejjel belegondolva az eseményekbe ez történt. És ez nagy lecke volt számomra.

Van egy közhelyes mondás, mi szerint az okos ember a más kárán tanul, a buta még a sajátján sem. Hát szerintem ez hatalmas tévedés. Mert olyan nincsen, hogy valaki a más kárából tudna tanulni. Éppen azért, mert nem érzi a saját bőrén, nem tud azonosulni teljesen a másikkal ahoz, hogy a természetes tanulási folyamat végbemehessen nála. Ez amolyan feltételes reflexként is felfogható, a klasszikus példával, miszerint ha fúvós zenekar tagjainak megmutatunk egy kettévágott citromot fellépés előtt, akkor tönkre lehet tenni vele az egész koncertet, mert elkezd beindulni a nyáltermelésük, és össze-vissza fogják köpködni a darabot. És miért? hát nem azért, mert hallottak róla, hogy a citrom az savanyú, hanem azért, mert a múltban már kóstolták, és MEGTAPASZTALTÁK hogy a citrom márpedig tényleg savanyú, ami beindítja a nyáltermelésüket.

Hát valahogy így viszonyulok én a múltam ezen részeihez mostmár. Egyszerűen meg kellett hogy éljem ezeket ahhoz, hogy az lehessek aki most vagyok. És a mában is el kell csússzak a banánhéjon ahhoz, hogy az lehessek holnap, aki még ma nem vagyok.  

A történetnek azonban még nincsen vége. történt ugyanis, hogy a múlt héten mutattam legjobb barátomnak egy internetes linket, melyben az utca emberétől kérdezték meg, hogy mi a véleménye a melegekről, és a homofóbiáról. Újfent jót derültünk az emberi butaságon és tudatlanságon persze. Olyannyira tetszett a haveromnak a riport, hogy kirakta a linket közvetlenül a neve mellé msn-re. Én meg 4-5 nappal ezelőtt meg szerettem volna megint nézni, és ahelyett, hogy a linket másoltam volna be, a linkben szereplő szavakat írtam be a keresőbe, és azt gondoltam, hogy ki fogja dobni így is azt az oldalt. És legnagyobb meglepetésemre nem dobta ki azt az oldalt, hanem teljesen más oldalakat dobott ki. Köztük a legelső helyen egy blogot. Múlt héten voltak vége a zh-imnak a fősulin, és még húsvét is volt, szal unatkoztam, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Ígyhát jobb programot nem találva elkezdtem a blogba beleolvasni.

Olvasom olvasom az elejétől, és egy rettenetesen összezavart, magával és mindenki mással szemben is vívódó fiú történetét, lelkivillágát, első tapogatózásait, élményeit, dilemmáit hozta az első pár bejegyzés.

Igen, gondoltam, ezen valószínűleg mi hasonló sorsúak mind-mind átesünk/átestünk egyszer, tehát könnyen lehetett a dologgal azonosulni. Olvastam tovább, és egyre több minden derült ki, és egy kifejezetten mély érzésű, intelligens ember benyomását keltette a blog írója, és kiváncsivá tett mindíg a következő bejegyzés előtt.

Ahogy haladtam egyre előbbre és előbbre, egyre inkább valami motoszkálni kezdett bennem. Egyfajta amolyan tipikus dejavu-érzés, hogy mintha én ezeket a dolgokat, vagy egy részüket hallottam volna már valahol. Olvastam tovább és tovább, míg az egyik apró kis adalékból teljesen világossá nem vált, hogy márpedig kicsi a világ, és ez a srác az a srác, akivel majd' egy évvel ezelőtt ez az ominózus afférom megesett. Mondom nem hiszek a szememnek:)

Meg kell mondjam, kicsit a végére szégyelltem saját magam előtt is magamat. Hiszen ebből a blogból lényegében részben, vagy egészben válaszokat kaptam én az akkori dolgokra, hogy miért alakultak úgy ahogy alakultak, és megértettem, hogy min ment ő épp akkortájt keresztül, és hogy pont egy olyan időszakban találkoztunk mi annakidelyén, amely -mint így a blogból kiderült- teljességgel ellehetetlenített eleve mindenfajta ilyen kapcsolatot.

Nekem a lételemem, mi több az energiát adó "motorom" a folyamatos fejlődés. Úgy érzem, ezen eset kapcsán megint kicsit átléptem korábbi önmagamon, és feljebb léptem azon a bizonyos fejlődési ranglétrán, ami hiszem hogy valahol létezik. Ez az érzés végtelenül boldoggá tesz. Mert másokat megérteni, megismerni, még ha csak annyira is, amennyire ő engedi magát egy csodálatos dolog.

Máskülönben meg a történet is úgy teljes igazán, ha hozzáteszem, hogy ezt a fajta másik megismerését mint kiderült nem csak én végzem igen aktívan, lassan 10 hónapja, hanem ő is már pár hónapja, és ha lehet hinni a blogjának, akkor legalább olyan boldogsággal végzi nap mint nap ezt ő azzal az emberrel akit erre választott társául, mint én:), Ő volt mindezidáig az utolsó olyan ismerkedés az életemben, aki valami oknál fogva meghiúsult, és remélem az is marad, mert 10 hónap alatt sem untam meg kicsit sem a másik megismerését az én (amúgy megjegyzem szintén magas, vékony, törékeny alkatú, és mit ad isten kékszemű) végtelenül imádnivaló párommal, akit minden eddíginél jobban szeretek, és bizros vagyok benne, hogy a másik srác is így van az ő társával................

Hát igen, ugyebár a papírgyűjtés:).....

Azzal a bizonyos legjobb barátommal sokat járkáltunk akkoriban délutánonként, hol ő jött hozzánk át, hol én hozzájuk. Egyik nap elhívtam magunkhoz, amikor épp nem volt otthon senki.

Meséltem neki, hogy milyen jó újságokat találtam a papírgyűjtésnél. Lementünk a pincébe és megmutattam neki:). útközben kieszeltem egy jó kis tervet, hogy hogy lehetne kicsit próbára tenni. Felmentem a konyhába valami ürüggyel, amíg ő nézte az újságokat. És mikor leértem hallottam egyet s mást. Mentem lefelé a lépcsőn, de ő nem látta hogy én megyek lefelé, mert háttal volt. Hallottam, ahogy halkan nyögdécselt, és játszott magával. Jól esett hallani, hallgattam egy darabig. Aztán egy flúgos ötlettől vezérelve hirtelen elé ugrottam, és szinte már magam előtt volt, hogy biztos amolyan "rózsaszín" oldalra verheti, és biztos meleg, vagy vonzza a téma. Hát hogy őszinte legyek nem láttam pontosan, hogy ő mit nézett, és amikor kérdezte hogy mi volt ez csak hebegtem-habogtam......Nem is emlékszem lassan 10 év távlatából hogy milyen hülye ürügyet találhattam ki neki lányos zavaromban.

Mindenesetre ez volt az utolsó eset, hogy ő eljött hozzánk, és utánna valahogy kettőnk viszonya is megváltozott, hűvösebb lett, és távolságtartóbb velem. Egyszóval megromlott a viszonyunk, és ez a mai napig sem állt helyre. Ő volt az első fiú gyakorlatilag aki tetszett, és elég sokat fantáziáltam róla..........

Megint eltelt vagy 2 év, és ez a furcsa vonzalom a fiúk iránt egyre inkább kezdett bennem erősödni. Ez volt az az időszak, amikor bennem ez erősödött, a többi fiú osztálytársamban pedig a lányok iránt való érdeklődés. És ez hatalmas lelki vívódást eredményezett nálam. Egyszerűen csak olyan akartam lenni mint a többiek, ugyanúgy szerelmesnek lenni én is egy szép lányba, ugyanúgy esetlenül, tini módjára udvarolni nekik........

Az iskolánkban minden hónap utolsó péntekén amolyan sulibulit rendeztek. Ezt mindíg más osztály szervezte, és amolyan "tini-disco" jellege volt. Általában mindenki ott volt, aki egy kicsit is társadalmi életet élt, ígyhát természetesen én sem hiányozhattam. Megláttam ott egy lányt. Odaültem mellé, meghívtam egy üdítőre és elkezdtünk beszélgetni. Valamiféle belső hang, vagy a bűntudat nem tudom, de azt mondatta velem, hogy nekem márpedig muszáj vele táncolnom, ne adj isten szerelmesnek lennem, úgy mint egy másik normális srácnak. Éshát ez a fajta önszuggesszió odáig fajult, hogy bemeséltem magamnak, az este végére, hogy én szerelmes vagyok ebbe a lányba. Következő bulin nem csak én, hanem már a korábbi legjobb barátom is pont ezt a lányt szemelte ki magának. Én persze ahogy a nagy macsók, órákig a tükör előtt próbáltam a legjobb formámat hozni, hogy majd valahogy meghódítsam a lányt, és ezáltal kigyógyítsam magam az én elég súlyossá vált nyavajámból. Eljött tehát a nagy este. Odaértem, és mikor beléptem szinte ösztönből felmértem a terepet, hogy kik hogy néztek ki.....szinte fel sem tűnt, hogy csak a fiúkat néztem, és azt hogy ők hogy néznek ki.....lányok mintha körülöttem nem is lettek volna. Aztán végre megláttam őt, Katának hívták. Amint épp az ex-legjobb haverommal táncolt. Aztán nemsoká mikor ők abbahagyták, felkértem én is táncolni, velem is táncolt. Kis naívan beleadtam abba a táncba apait-anyait:) úgy nyomtam, hogy tiszta hulla lettem a tánc végére, csak hogy valahogy bevágódjak nála. Aztán utánna leültünk a terem szélére, ahol székek voltak elhelyezve, ha valaki megfárad a nagy tombolásba. És beszélgettünk. Kérdezgettük egymást amolyan szokásos dolgokról, ami ilyenkor lenni szokott. Körülbelül fél órát tarthatott, mire egyszer csak megszólalt, hogy összejött a buli elején az én legjobb barátommal. Egyszerűen mintha megfagytam volna. Semmit nem tudtam mondani erre, csak néztem ki bambán a fejemből, valósággal az ájulás kerülgetett.Nem sokkal később el is indultam hazafelé, az út alatt a könnyeimmel küzdve. Borzasztó csalódott voltam, mert úgy éreztem hogy szerelmes voltam abba a lányba, és elvették tőlem.

Ez az érzés még körülbelül 1-2 hétig tarthatott, utánna mintha mi sem történt volna. Így teltek az általános iskolás évek. Emlékszem, 8. oszályban, ballagás előtt már azon izgultam, meg feszengtem, hogy mi lesz majd középiskolában, mert az a téves dolog élt bennem a középiskolákról, amit a tévében láttam, hogy ott mindenkinek van barátnője. És én úgy megyek oda hogy nekem nincs? Tuti bukás, biztos ki fognak közösíteni....most mi lesz?.....

És elkezdődött az első év a középsuliba. legnagyobb meglepetésemre korántsem azt kaptam amire a sztereotípiáimból gondoltam. Jóformán senkinek nem volt még barátnője, sőt, furi mód mindenki szivatta, akinek épp valami véletlen folytán volt. (még a tanárok is). Sőt, máig nem tudom hogy hogy meg mint jött ez, de már-már homoszexuális játékokat játszottak egymással a srácok, és nagyokat röhögtek egymás marhaságain. Az én osztályom egy hatalmas nagy kisgyerek megörző szintjén lehetett akkoriban, és szinte mindenkinél jó poénnak számított ruhán keresztül kúrást imitálni a másikkal, aztán meg jót röhögni rajta. Egyszer lent voltunk a ping-pong teremben, és 3-4en összejöttünk játszani. Egyszercsak valaki kitalálta, hogy mivel rajtunk kívül úgysincs ott senki, játszunk valami mást. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy lekapcsolták a villlanyokat. A következő pillanatban meg már ott volt valaki a hátam mögött, és ruhán keresztül imitálta a dolgot, és nagyokat nyögdécselt is hozzá, és a többiek meg szinte hahotázva röhögtek. Furcsa egy dolog volt ez. Persze hamar beletanultam én is, és a következő pillanatban már nekem sem kellett több:).

Aztán hazamentem, és rendszerint magamról kezdtem el gondolkozni. Akkoriban nem szerettem magam. És tudjátok miért? Mert még nem ismertem magam igazán. Nem ismertem a vágyaimat, az álmaimat, szinte semmit sem. úgy éreztem, hogy van egy olyan titkom, amit nekem életem végéig meg kell öriznem, ha bárki ilyesmit kérdez, akkor meg bőszen mindent tagadni. Valósággal megfolytott ez az érzés, ez a rágódás, hogy nem lehetek önmagam. Ez nem a gimnáziumi évek alatt kezdődött, hanem már általános iskola felső tagozatában. Hiszen a külvilág, a körülöttem levő emberek mások voltak mint én, és én is olyan akartam lenni mint ők. Szinte elő sem került ez a téma, és ha igen, akkor vagy elfordították a fejüket, vagy nagyokat fújoltak, meg nem győzték mondani, hogy mennyire undorító és gusztustalan az ilyesmi. úgy éreztem, hogy ebből a másoktól elszigetelt helyzetemből nincs kiút, semmi nem fog változni, sem a külvilág sem én, és nem tudok kitörni a szorongásaimból.

És erre csak rátett a lapáttal a következő eset: Épp nagymamámmal mentem befele a belvárosba, amikor a villamos végállomáson egyszercsak meglátott egy régesrégi általános iskolás évfolyamtársaim, akit hogy úgy fogalmazzak meglehetősen kevés ésszel áldott meg a sors. Intézetben nevelkedett, éshát a legjobb haverja egy olyan, szintén a mi iskolánkban tanuló srác volt, aki mint utóbb kiderült maga is meleg volt, és észrevette a jeleket nálam is. És ennek az intézetis srácnak sem kellett több, odajött a villamos ablaka alá, és az egész végállomáson elordította magát hogy "buziiiii". Igen, ott a nagymamám előtt közvetlenül. És hát ilyenkor az ember a dolog igazságtartalmán nem kezd el gondolkozni, főleg nem lelki vívódási kellős közepén, tehát fogtam magam, leszálltam a villamosról, és ott helyben össze-vissza vertem az illetőt, és teljesen kikelve magamból örjöngtem. Majd miután kiadtam a mérgem, félve bár, de visszaültem nagymamám mellé. Valósággal rettegtem attól a beszélgetéstől, ami ezután fog gyaníthatóan kezdődni. Azonban legnagyobb meglepetésemre nagymamám elkezdett engem nyugtatgatni. Azt mondta, hogy biztos ő volt a buzi, és tetszettem neki, és ezért csinálta. Meg hogy ne is figyeljek rá, ezek a forró vérű undorító melegek már csak ilyenek....Egyik szemem sírt a másik nevetett. Ezzel valahogy még nagyobb terheket éreztem a vállamon ezután, hisz egy esetleges coming out-nál gondoltam én is hasonló szép jelzőket kapnék tőle....

Azonban valószínűleg ez az esemény is közrejátszott abban, hogy ezután a nagymamám valamiféle rejtett megtérítő hadjáratba kezdett irányomba. Minden áldott nap este feljött hozzám, és kérdezte, hogy van-e már barátnőm. Tudjátok, amikor az embernek bogarat ültetnek a fejébe, az nem hagyja nyugodni utánna..... és szinte minden áldott nap ez a párbeszéd játszódott le közöttünk:

-Szia, kisunokám.

-Szia mama.

-Nah, mit nézel a tv-ben?

-Semmi különöset.

-És mesélj, az a kislány, akit nem akarsz elárulni, mióta a barátnőd?

-Milyen kislányról beszélsz mama?

-Jaaj, hát ne beszélj már!! Engem nem csapsz be. Csak rejtegeted, mert félsz hogy kinevetünk. Dehát ez természetes dolog, ebben semmi szégyellni való nincsen, hisz nagyfiú vagy már.

Jajj mama. Hagyjál már ilyenekkel. Nem látod hogy most tv-t nézek?

Majd rendszerint leült mellém az ágyra, ahonnan a tv-t szoktam nézni, és nézte velem együtt, közben meg rámtette a kezét. Mint valami terapeuta, aki ki akarná gyógyítani a pácienst kézrátétellel mindenféle idült kórjaiból. Hihetetlen stresszben éltem akkoriban. Többször az öngyilkosság határán voltam. Én nem haragudtam nagymamámra, egyszerűen csak mindennél jobban szeretett, és megpróbált volna kétségbeesetten segíteni nekem, csak nem találta az eszközöket. Ez azonban nekem nem segítség volt, hanem egy újabb tőrdöfés, ami mélyen belém hasít, és minden áldott nap egy kéz, ami fogja a markolatát, még fordít is rajta egyet, hogy jobban ordítsak a fájdalomtól. úgy éreztem hogy megőrülök. És ez így ment 4 éven keresztül, amíg el nem ballagtam.Az évek alatt hihetetlen gátlások épültek, rakódtak rám. Végtelenül útáltam magam, semminek éreztem magam, viszolyogtam emberek közé menni, akár csak felszállni is a buszra. Görcsös voltam, nem tudtam senki előtt sem megnyílni, mert úgy éreztem, én így amilyen vagyok nem érek annyit mint a többi ember, és bár szeretnék megváltozni, de nem találom erre az eszközt, a módot, és ezért ez nem is fog változni, én mindíg egy alsóbbrendű ember leszek mások, és ezáltal az én szememben is. Hiszen nekem világ életemben az adott erőt, hogy mások elismerték a tehettségemet. Akár legyen szó az iskolai teljesítményemről, a találékonyságomról. A külvilág folyamatosan azt érzékeltette velem, hogy én egy különleges ember vagyok, olyan, amilyen nem lehet mindenki. Az iskolából engem választottak például még tv felvételre is, amikor a tv-ben kellett az iskolában folyó környezetvédő munkáról beszámolni egy beszélgetős műsorban. Én voltam a különleges, a kiváló szavaló, a zseni matekos, a történelem megszállottja, és folyamatosan azt hallottam, hogy annyi eszem van, mint az egész családomnak együtt véve. Elég furcsa kettősség. Mert ezt a látszatot én meg akartam őrizni, mert ez volt az amiből én erőt tudtam meríteni az én kis belső harcaimhoz. Egyszerűen kellett, hogy felnézzenek rám, és ne az legyen az első, ami velem kapcsolatban eszükbe jut, hogy na tessék, itt ez a kis buzi.....aki nem mellesleg egész ügyesen mond verset, és jó töriből meg matekból....... Ez olan dolog, mint mikor egy hetero embernek azt mondod, hogy:

-Tudod ki az a Martina Navratilova?

-Igen persze, a leszbikus teniszezőnő.

Nem azt fogják mondani, hogy a teniszezőnő, aki leszbikus, hanem hogy a leszbikus teniszezőnő. Mert mindenkinek ez jut először az eszébe.....hogy leszbikus. És csak utánna az, ami kiemelte őt a milliók közül. És ez nagy visszatartó erő volt nekem abban, hogy tartsam a számat.

Igen, tehát ott tartottam, hogy költözés meg miegymás.

Éshát első napokban kipróbáltam a szokásos anyut felbosszantjuk, és rohanunk a mamához, az ő háta mögé dolgot, hogy itt is beválik-e:) az anyu bosszantás meg is volt, majd rohanok a mamához, hogy védjen meg. mikor odaér anyám és elmeséli a mamának (aki most az anyja) felém fordul a mama, és két jókora sallert lekevert, én meg persze nem értettem az egészet, hisz idáig bevált a dolog, és nem értettem hogy most mi volt a gond:)

Nah hát így kezdődött nálam az új világ, két jókora pofonnal. Melyeket persze még egy jópár követett, mire anyámék valahogy kigyógyítottak az első 10 évemet meghatározó idióta "világból".

Az iskolába relatíve gyorsan beilleszkedtem, csak egy cigány srác kötözködött örökké, aki nem mellesleg magyar bajnok boxoló volt, és vele nem tudtam mit kezdeni, mert elég rendesen helyben hagyott mikor először betelt a pohár és nekimentem:)

De ezt leszámítva semmi gond nem volt. Teltek múltak az évek, és jól éreztem magam, nem volt az az örökös veszekedés.

Talán 5-es lehettem, mikor egyik környékbeli osztálytársammal, aki akkoriban a legjobb haverom volt elmentünk a környékre sétálni. Mai napig emlékszem mindenre. Megálltunk egy kútnál, és megkérdezte, hogy ha nagyon nagyon választani kellene, akkor kivel szexelnék, a Mariannal(aki az osztály legcsúnyább lánya), vagy a Domival (az osztály legjobb pasija), hát gondolkodóba estem, és persze kis vacillálás után rávágtam, hogy a Mariannal, hisz mégiscsak milyen már ugye, hogy egy fiúval.......

Aztán tovább kérdezgettük egymást efféle marhaságokról, mikor a végefelé már azon kaptam magam, hogy 2 fiú közül kelett már választani, neki is meg nekem is, gondoltam magamban, ha ő így akkor én is. Persze mindíg a Domi jött ki a dologból győztesen:)

Furi egy játék volt, nah mindegy, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, meg nem is igazán értettem hogy jutottunk el idáig......

Habár, ha jobban belegondolok, régebben 5-6 éves lehettem, mikor a nyarakat mint az előző irományomban írtam mindíg az anyai nagyszülőknél töltöttem pesten. Akkoriban ott lakott még a nagybátyjám is, és vele rengeteget játszottam. 10 évvel volt idősebb mint én, de ugyanolyan gyerekes:). És sűrűn játszottunk orvososat, és nekem valahogy tetszett az a játék. Levette a pólóját, és mindíg meg kellett vizsgálni, és a végén meg össsze-vissza csikiztük egymást, meg egyszer mondtam neki hogy csukja be a szemét, és le is öntöttem egy pohát jéghideg csapvízzel:) Persze akkortájt egy 5-6 éves gyerek nem foglalkozik olyanokkal, hogy miért tetszhetett nekem ez a játék, vagy hasonlók,nah mindegy.....

Következő héten az iskolában papírgyüjtés volt. lelkesen gyűjtöttük mi is a papírt. Az osztályfőnök volt, aki szervezte ezt az egészet, és mi segítettünk neki a pakolásban, meg mérésben meg minden egyébben. Amikor meg nem volt ott, mit is csináljunk felső tagozatos létünkre, mint némely elrejtett, és gondosan becsomagolt papírközeg között kotorásztunk, hátha valami érdekes olvasnivaló kerül ki. Éshát sokszor volt úgymond "kapás". Ennek nyomán a papírgyűjtés 1 hete alatt én magam is összeszedtem vagy 10-15 darab....nah tudjátok...szal pornóújságot:) Az újszülöttnek meg mint tudjuk minden vicc új, és haza is vittem a pincébe gondosan el is rejtettem, hogy senki meg ne találja.

Aztán minden napos programmá vált onnantól, hogy mikor épp senki nem látja, lemegyek a pincébe, és végignézegetem az újságokat......a többit a kedves olvasó piszkos fantáziájára bízom:)

Éshát volt némely újság, amiben amolyan klasszikus rózsaszínes oldalon pasikat mutogattak, akik épp smároltak, vagy mást csináltak másik pasikkal. mikor életelben először ilyet láttam, nem hittem el, hogy ilyen is van. hihetetlennek tűnt, meg kell mondjam kicsit hevesebben kezdett verni a szívem......Persze akkoriban még nem értettem hogy miért, ez amolyan ösztönös reakció volt. És valahogy nem érdekelt már a többi olyan oldal, ahol úgymond "rendes" akciók mentek.....

Sziasztok!

Meg ne kérdezzétek, miért pont most széntam rá magam, hogy blogot írjak, mert én magam sem tudom, de úgy érzem hogy annyi minden van bennem, amit szeretnék kiadni magamból:)

Tudom, eléggé sablonos dolog, hogy magam bemutatását a múlttal kezdem, de úgy érzem, hogy aki az én néhol idióta gondolataimra kíváncsi, netán ne adj isten meg szeretné érteni, annak nem árt látni, hogy honnan is jönnek ezek a dolgok nálam:)

A sztori 1987-ben kezdődött. Szal már el is árultam, hogy 22 éves vagyok:)

Hát igen, szal nagyjából életem első 10 évében éltem a kis életemet, egy elég érdekes családban, ahol leginkább a marakodásról szóltak a napok, és arról, hogy egy öreg néni a szomszéd szobából mindíg hajnalok hajnalán átjött anyumék szobájába, és felverte őket, hogy keljenek már fel:) Hát igen, apai nagyanyámnak elég érdekes eszméi voltak, mai szemmel meg felfoghatalan, hogy miköze egy 60 éves öregasszonynak ahhoz, hogy a 2 gyerekes fiacskája meg a felesége meddíg alszik:) Persze a másik fele meg, hogy ahoz végképp nem tudok így felnőzz fejjel magyarázatot találni, hogy főleg apám miért nem küldte el ilyenkor a tudjátok hova az anyuciját.....:)

Persze nem ez volt a fő dolog, ami miatt 10 éves koromban egy kissé idegbeteg lettem:) Tudjátok, nálunk a hit, meg a "vallás" a nagymama jóvoltából eléggé extrémen volt kezelve, és gyakorlatilag a családi terror egyik jó kis eszköze volt nagyanyám kezében, ha el akart valamit érni. mint egy jól kiképzett Securitate ügynök, aki nem felejti hol tanult, nagyjából ilyen volt nagyanyám is, aki annakidelyén potom 20 évet húzott le a Jehova Tanúi nevű roppant jól csengő szektában, és lelkes tinilányként géplete éjt nappallá téve hithűen a mai szóval élve "promóanyagot" a világ "ördögtöl való megmentése" érdekében:)

Éshát ez a mentalitás eléggé meghatározta őt, és ezáltal az én első 10 évemet is. Persze én ebből semmit nem értettem, főként ezt nem, hogy a mosásnak, meg alkalmasint a színes televíziónak mi köze van az Istenhez:) Merthát hiszitek vagy sem, volt:)

Elvégre a színes tv mint tudjuk bűnös emberi luxuscikk, a gaz imperializmus kelléke, a centrifugáról, vagy ne adj isten a mosógépről nem is beszélve:) Ígyhát nálunk ilyenek nem voltak.Sőt emlékszem, még a fürdővizet sem lehetett csak úgy simán leengedni a kádban, hanem vödrökkel kellett kiönteni a kertbe, hogy a jó szappanos vízzel öntözzük a kertet:) Mai fejemmel még leírni is hihetetlen ilyeneket:) Éshát ezek a csodás ötletek mind-mind a nagymama kelléktárából kerültek ki. Mint mondottam akkoriban töltöttem "egyszámjegyű" éveimet, és mint ilyen korú gyerek mit tehet meg? Hát igen, ami meg van neki engedve..........És én maximálisan ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket.

Ugyan akkoriban még nem értettem miért van apai nagyanyám és anyum között kibékíthetetlen ellentét, és főleg azt nem, hogy ilyenkor apám miért nagyanyámat védi, de hát mint tudjuk a régi római "oszd meg és uralkodj" elve nálam valahogy ösztönösen jött, anélkül hogy 5-6 évesen én ilyenekről hallottam volna. Éshát kedvelt napi foglalkozásaim közé tartozott jól felhúzni az anyut, kígyót-békát kiabálni, majd ha el akart érte náspángolni, hogy milyen bunkó az ő fiacskája, máris rohantam nagyanyámhoz, aki természetesen harcias tigrisként szaladt mindíg a segítségemre. És akkor odabúltam a háta mögé, és hallgattam ahogy marják egymást, hát nálunk így nézett ki a hétköznapi mozidélután akkoriban.

A mama meg nem győzte felhozni ilyenkor a bibliai példákat, hogy ezért meg azért milyen bűnös az anyám, meg így sátán meg úgy el fog kárhozni.

Éshát apám is ennek a gyerekkorától tartó terrornak az áldozata lett lényegében, és a nagyanyám befolyása alatt nem mert neki ellent mondani egy ilyen anyámmal vívott szócsatában.

Éshát teljesen érthető módon elege lett ebből anyumnak, és '97-ben el is vált, és felköltözött Budapestre, a szüleihez, és hozott magával engem meg a kisöcsémet is. Megvolt a válóper meg minden egyéb, és a bíróság érthető módon anyámnak ítélt minket.

Egy teljesen új élet, anyámma, az ő szüleivel (akiket imádtam, mert már ezelőtt is a nyarakat mindíg itt töltöttem Pesten náluk, és a karácsonyokat is jobb híján, merthát az apám anyjának bűnös dolog volt többek között a születésnap éppúgy mint a karácsony vagy húsvét, mind mind a gonosz, pokolrajutó katolikus egyház majmolása volt)

Tehát teljesen új közeg, új család, új város, új iskola, és tényleg.....minden új volt körülöttem, a szobám is, és minden egyéb is.

De ez majd a következő rész története......