A kezdet olyan szép volt, és elsöprő. 1 hónap híján 1 éve. Ahogy az irodalom nagy szerelmes versei, regényei írják, hasonló volt. Tudom, nem újdonság, főleg nem egyedi, mindenki jobb esetben átmegy ezeken.
igen ám, de ez nem tart örökké, és mi van utána?
Úgy érzem visszaszálltam a földre. Stabil talajt érzek már hónapok óta a lábam alatt. Nem repülök, szárnyalok, hanem mind a két lábammal, kézen fogva vele sétálok egy földi tisztáson, ahol érzem a rögöket a lábam alatt. Nem fúj a szél a szemembe, nem homályosít el sem szivárvány, sem valami belső csoda-érzés. Nem képzelgek ideálról. Megnyugodtam. Ismerem a jelenem, pontosabban a jelenünk, és meg merem végre fogni a kezét anélkül, hogy attól rettegnék hogy felébredek, és hirtelen nincs többé, csak egy tündér volt. Kijöttem végre a mesekönyvek soraiból, és itt vagyok a 21. század Magyarországán.
Végtelenül buta voltam régen, mert azt hittem ilyenkor nincs tovább, és ha egyszer földet érek, ott rekedek leláncoltan, és újra a magasba fogok vágyni. Volt is ilyen velem. Fullasztott a földi levegő, a bűze, az ember matt színe, hogy nem csillog már előttem úgy, mint régen. Hogy nem gyulladok meg, hogy nincs szívroham közeli élményem, mikor vakító kék szemével rámnéz.
úgy érzem, nem egy angyal van már mellettem, akit nem is merek megfogni, mert félek hogy elszáll, hanem egy ember. A maga hús-vér valójában.
többé már nem a repülés a fontos! nem szárnyalunk együtt attól a végtelen nagy egyediség-érzéstől, ami sugárzott bennünk, ha egymásra néztünk.
A legrövidebben:
Szerelmes vagy belé?
-Nem
Szereted még?
-Soha ennyire még!
Mi már nem az a love-sztori vagyunk, akitől a tinilányok sírják esténként tele a zsebkendőiket, és ő sem valami
"Földiekkel játszó égi tünemény,
Istenségnek látszó csalfa vak Remény,
Kit teremt magának a boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol untalan"
Rólunk valószínűleg nem írtak millió és millió ehez hasonló fennkölt sorokat, és nem vetették magukat a dunába sem az emberek, mikor két ilyesféle kapcsolatban lévő emberről hallottak.
Ez az érzés valahogy nem olyan hivalkodó! Nem kéri feltétel nélkül a mindent, akár a csillagokat is az égről.
Nem követel, hanem kér!
Nem ellobban, hanem kitartóan pislákol, akár az Antarktisz jégtábláin is!
Nem hisz és nem remél, hanem tud, és bízik.
Nem kifelé sugárzik, hanem befelé épül.
Most kezdem igazán a bőrömön érezni, amit Müller Péter a Szeretetkönyvben ír:
"Az „Ő AZ!” felismerésének mámorát fokozatosan kijózanítja az a tény, amit sajnos csak utólag, a hétköznapi testközelben ismerünk meg: hogy az „Ő AZ” egy bonyolult lélek, a saját démonával s angyalával birkózó nehéz természet. Egy másik ember. Teli jó és rossz tulajdonsággal, gyengeséggel, tüskével és megismerhetetlen múlttal. És nehéz sorssal.
Minden ember sorsfeladattal született.
Es itt jön a lényeg: amikor „Ő AZ!” a férjem lesz, vagy a feleségem, sorsfeladatának egy jelentős részét akarva-akaratlanul átveszem. Ő pedig az enyémet.
Az ő baja az én bajom lesz. És a szerencséje az én szerencsém is.
Innen kezdve egymás keresztjét is cipeljük.
Segítünk egymásnak élni vagy elrontjuk egymás életét. Egymásnak vagyunk betegek, és egymásnak gyógyulunk meg........."
