Szerintem ez egy amolyan integratív téma, hiszen nem kell feltétlenül melegnek lennie annak az embernek, aki távkapcsolatra adja a fejét, viszont bolodnak annál inkább:)

Nem vagyok már naív, és nem gondolom, hogy mondjuk egy hetero ember is olvassa ezt az irományt, és rájön, hogy nekünk melegeknek lényegében ugyanazok a gonjaink, bajaink, mint nekik, meg hogy nem a marsról jöttünk mi sem, de egy próbát azért teszek, hisz ez pont hogy egy olyan téma, amiben a közös dolgokat meg tudjuk találni melegek, heterók, és bárki más is korra, nemre, valllásra, szexuális orientációra való tekintet nélkül.

ha valaki megkérdezne most engem, mint egy lassan 10 hónapja működő párkapcsolatban élő embert, hogy egy mondatban foglaljam össze az első gondolatomat a távkapcsolattal kapcsolatban azt mondanám, hogy:

Nem tudtam a kezdet kezdetén hogy ez mivel jár és hogy mire vállalkozok!

Így 10 hónap után viszont annál inkább. Borzasztó nehéz erről beszélni, mert rettenetesen ambivalens, és olyakor egymásnak ellent mondó gondolatok kavarognak a téma kapcsán a fejemben. Aki még nem volt ilyenben, annak vannak bizonyos standard-ek a fejében: -biztos rossz egy héten csak mondjuk hétvégén látni a másikat,

-fárasztó az utazás,

-viszont legalább nem vagyunk sülve főve együtt, és nem unjuk meg egymást,

és még napestig lehetne sorolni. De valahogy nem is itt van a kutya elásva szerintem. Előre kell bocsátanom, mielőtt bővebben belemennék, hogy nagy szerencsém van, mert a párom szülei elég toleránsak a dologhoz, így náluk lehetünk együtt hétvégén. Tehát a legtöbb hétvégém bizony úgy néz ki immár 10 hónapja, hogy péntek reggel csörög az óra, én meg a sulis meg edzés cuccok mellé berakok még 2 napi ruhát, jól lefürdök, belövöm a séróm (igenis még 10 hónap után is fontos hogy a párom hogyan lát meg a vasútállomáson az esti félhományban). Majd suli, edzés, valami különóra ha van, és irány a pályaudvar, hogy még éppen elérjem az utolsó vonatot. Azt hiszem egyszer késtem le idáig a 10 hónap alatt, ami nálam nagy szó, mert aki ismer az tudja, hogy mindíg mindenhonnan elkések, még a fősulis vizsgáimról is:)

Ami általánosságban a távkapcsolatokat illeti, meggyőződésem, hogy hosszú távon halálra vannak ítélve! És csak akkor szabad ilyesmibe belemenni, hogyha látja mind a két fél hogy belátható időn belől (max 1 év ) megoldódik ez a dolog. Mert hoszabb ideig egyszerűen ez nem egy fenntartható állapot! Nekem is 10 hónap után már, meg kell valljam minden bajom van a helyzettel...... Mert ha belegondolunk pont hogy a lényegétől fosztja meg ilyenkor a kapcsolatot a távolság. Az együtt levés, az együtt fejlődés, az együtt létezés boldogságától.  És ezt szükségszerűen belesűríteni hétvégékbe lehetetlen. Ebből, a tapasztalatom szerint a

"mindent és most azonnal, mert nincsen rá idő máskülönben"

szokott kisülni. Ami érthető, hiszen annyi mindent szerenénk megosztani a másikkal, ami a hét folyamán felgyülemlett és mondjuk nem msn téma, meg annyi közös programot tervezünk, és még együtt kettesben is szeretnénk lenni, plusz még a hétköznap monoton rohanását is szeretnénk együtt kipihenni , és ez napnál is világosabb, hogy fizikai képtelenség.

A találkozás első öröme meg legtöbbször mondjuk meg őszintén, egy kiadós hiányérzet csökkentő szeretkezésbe megy át, amolyan "egészségügyi jelleggel", ami egy darabig járható út, csak kérdés kinek mire lenne igénye etéren úgy alapjáraton, ha nem távkapcsolatról lenne szó......

És ezekkel a dolgokkal nem nagyon lehet mit kezdeni szerintem. Persze nem mondom hogy csak árny oldalai vannak a dolognak, mert nem erről van szó. Meg azt sem mondom, hogy mindenkinek okvetlen így kellene megélnie, azonban én egy testi kontaktusra, és személyes jelenlétre meglehetősen érzékeny ember vagyok, és nálunk ez komoly gond ebből adódóan.

Ennyi viszontagság meg nehezítő körülmény közt együtt meglenni, kitartani egymás mellett, és nem örökké félrekacsintani meg csak egy módon lehet szerintem:

Sok kapcsolatban érzem, hogy sokszor nem őszinték egymással a felek, mert az fájna a másiknak. Mi igenis nap mint nap megbeszéljük a félelmeinket gondjainkat egymással, a kapcsolattal, és a mi kis életünkkel kapcsolatban. Mert ez visz előre. Ugyanakkor távkapcsolat ide vagy oda, vannak játékszabályok, amiket mindkét félnek be kell tartania. A legfontosabbat még nem is mondtam azonban, mert ez önmagában édes kevés lenne! Egy működőképes távkapcsolathoz kell egy alap! Itt nem lehet mellébeszélni, mint sok esetben, amikor az ember annyira nem biztos a dolgában. Mert nagyon hamar kiderül, és a fene utazna annyit egy olyan valakiért, akit igazán nem is akarna. És igen, kell hogy ez meglegyen, egy kölcsönös ragaszkodás, és iszonyatosan nagy kitartás, és tolerancia. Sokszor kell elviselni a másik hülyeségeit, amik lehet hogy normlis esetben elő se jönnének, csak így a távolság váltja ki belőlünk. És persze még ekkor sem biztos koránsem, hogy hónapokat ki lehet így bírni........

Főleg ha az ember egy magunk fajta pestivel kezd. Ne vegye szívére, aki nem ilyen, de boldog vagyok, hogy nem pesti a párom! Ha az lenne, már lehet hogy nem is lennénk együtt. Errefelé nem divat hogy egy valakivel akár 2-3 hónapnál többet eltöltsünk. (tisztelet persze a kivételnek). Egyszerűen mert hatalmas a választék, és nem kell az embernek megszakadnia ahhoz, hogy találjon erre-arra akár minden héten vagy nap mást és mást. Mivel sok a buzi, ezért hatalmas a konkurencia is, ez pedig automatikusan vonja maga után, hogy mivel lehet legkönnyebben a konkurenciához képest úgymond "versenyelőnyt" szerezni? Hát persze hogy a külsővel. És itt pesten mindenki a külsőt hajhássza szinte, és ez sem a legjobb táptalaja egy komolyabb kapcsolat kialakulásának.  Félreértés azonban ne essék, nem mondom hogy vidéken ilyen nincs, csak nagyobbak a távolságok, távolabb vannak egymástól a hasonló érdeklődésű emberek, és ezért nem ennyire központi kérdések az imént felsoroltak.

Mi, úgy érzem a nehezén túl vagyunk, a tervezett 1 évből 10 hónap eltelt. A hogyan tovább meg nagy valószínűségen azon múlik, hogy fel tud-e jönni a párom ide pestre tanulni vagy sem, ez pedig hamarosan kiderül.....