Ezek a gondolatok sok éve érlelődnek már bennem, és sokszor sokhelyen kikívánkozott már belőlem, ígyhát ide is megosztom veletek:)
A téma kapcsán mindíg felvetődik a kérdés, hogy aki ilyen témában ír, az hisz-e Istenben. Hiszem hogy van olyan "dolog" hogy Isten, akit éppen nevezhetünk Allahnak is vagy tudomisén még minek, csak nem úgy mint a többség. Nekem ez inkább fogalom, és a tökéletesség szinonímája, sem mint egy önnálló gondolatokkal és tettekkel felruházott "szuperhős", aki lesujt Szodomára vagy Gomorára, vagy lerombolja Jerikó falait.....Azonban furcsamód mégis a Bibliából indulok ki, bár nem valamiféle klasszikus teológiai értelemben, távol álljék tőlem az ilyesmi.
Ugyebár a Biblia azt írja, hogy teremtette Isten az embert az ő saját képmására. És ha az én felfogásom szerint Isten nem lény, meg semmi ilyesmi, hanem maga a tökéletesség, akkor eszerint mégis mit jelent, hogy teremtette a saját képmására az embereket? Szerintem azt, hogy teremtett egy lényt, aki fejlődésre van ítélve, és a fejlődésének a végén képletesen szólva belép a tökéletessé válásnak a kapuján.
Nade ha tökéletessé vált akkor onnantól nem lehet többé ember.........De akkor mi lesz belőle, ha nem ember?
Mivel az Isten elvileg maga a tökéletesség, így az emberből is Isten lesz szerintem.
De hogy is van ez? most akkor több Isten van? Kérdezheti, aki ezt most olvassa!
De hát a tökéletesség az egy fogalom, és mint ilyen, nem is megszámlálható. Olyan nincs hogy 1db. tökéletesség, 2db. tökéletesség:) kvázi aki tökéletessé válik az szerintem beleolvad egy nagy közös "masszába", ami a tökéletesség. Persze hogy konkrétan mi is az csak akkor érthetnénk meg ha már ott lennénk.....
Namármost, hogyha az Isten minket is "Istennek" teremtett, viszont mi mégis emberek vagyunk, akkor hogy is van ez?
Hiszem hogy minden ember feladata, ha már egyszer isteni képmásra vagyunk teremtve, a tökéletesség elérése. Ez viszont felvethet ezernyi problémát, ami a mi fizikai létünkkel, a mi 5, 10, 50, 80, esetleg 90 évnyi, itt a Földön töltött fizikai pályafutásunkkal meglehetősen összeegyeztethetetlen. Ez pedig az, hogy vajon mennyi idő alatt lehet egy emberből tökéletesség? Azaz gyakorlatilag valakiből valami........ Szerintem ez 70-80 év alatt lehetetlen, főleg úgy, ha azt is belekalkuláljuk, hogy van aki mondjuk 10 hetesen meghal, mert koraszülött volt.
Hiszek az ezotérikus dolgokban kissé, és hiszek olyan dolgokban is, melyeket a tudomány mai állása szerint nem tudunk megmagyarázni. Szerintem ezek a mi kis apró pici "isteni" dolgaink. Bizonyára mindanyiunkkal fordultak már elő hasonlók, amikor egy élethelyzetben arra ébredsz rá, hogy:
-te jó ég, én ezt már valahol hallottam.
-hú, én tudom hogy mi fog történni, de hogyan is tudhatnám, hisz még ilyen nem történt velem.......de valamiért mégis tudom....
-több 100, több 1000 km-re a lakóhelyünktől szembe jön velünk egy ember, és elfog a "léttam már valahol, ismerem őt" érzés
-Jézusom, én ezt megálmodtam hogy ez fog történni!!!!
Nem tudom elképzelni, hogy ezek közül néhány ne futott volna már át minden ember agyán, miközben görcsbe rándult a gyomra, és megcsapta az isteni lét aprócska szikrája. És hogy ez mi lehet?
Ha abból indulok ki, hogy a tökéletessé válás a végcél, és hogy ehez nem elég akár 70-80 év sem valószínűleg, akkor elég kézenfekvő következtetést lehet levonni. Mégpedig valószínűleg jól emlékezhetünk, mikor ilyen "már megtörtént velem" érzés fog el minket, mert valószínűleg tényleg megeshetett már velünk, csak nem ebben az életünkben.....
Hiszen a cél mindenkinél közös, a tökéletesség, de az út millió és millió féle......
Egy másik relatíve felfogható megközelítésben ha tökéletessé akarunk válni, akkor tudnunk kell mi is az. Mi az? Evidens módon mindennek az ismerete valószínűleg. És hogy tudnánk mi akár 70-80 év alatt mindent megismerni? természetesen sehogyan...... Éppen ezért kell hogy legyen több úgymond "életünk" ami alatt szépen lassan megtanulunk és megtapasztalunk mindent. hiszen aki mindent tud, az valószínűleg tudja milyen lehet 2 évesen éhen halni éppen úgy, mint dúsgazdag olajmágnásként 100 évesen végleg elaludni otthon a karosszékben, vagy mondjuk a II. Világháború frontvonalain elesni..........
De akkor ezek szerint erre a sok borzalomra mind mind szükség van vagy lehet?
Lehet hogy megdöbbentő amit most írok, de szerintem IGEN! Ez az útja a tökéletességnek. És az hogy most éppen én, aki egy számítógép előtt megosztom a lehet hogy bődületesen nagy sületlenségeimet itt ki tudja hány emberrel, és van fedél a fejem felett, és van mit ennem, tehát a mostani életem ez csak egy pillanatnyi állapot. És hiszem azt, hogy mindez addíg fog csupán tartani, amíg ebben a testben fejlődni tudok. És ha holnap hirtelen ez a folyamatos fejlődés leáll, akkor akár már holnap elüt egy villamos, és abban a pillanatban újjá születek egy olyan környezetben, ahol egy másik lény testében fejlődni tudok tovább.Akár mondjuk úgy, hogy az édesanyám elvetél, és születésem előtt már meg is halok. Csak hogy azt is megtapasztaljam milyen........
Bizonyára mindanyiunkat sokszor húzott már ki a pácból a megérzésünk. Hiszem, hogy ezek a megérzések velünk egyszer megtörtént események által bevésődött tapasztalatok, amik nem a testünkből, agyunkból, hanem sokkal mélyebbről, a lelkünkből jönnek, amit viszünk és fejlesztjük, edzük több életen át......
Én kicsit eszerint is fogom fel az itteni létemet, és szívom magamban a körülöttem lévő világ megismerését. Hiszen végtéreis vesztenivalóm nincsen, és egyszer úgyis meg kell élnem mindent. Életem eddíg eltelt idejének jelentős részében a melegség miatt mintha egy helyben topogtam volna. Mióta elfogadtam magam, és megosztottam ezt édesanyámmal, mintha rohamosan leomlottak volna körülöttem, és a bennem levő gátak, és sokkal gyorsabban tudok fejlődni. Hiszem, hogy abban az életszakaszomban nekem meg kellett élni a meleg lét poklait, és gyötrelmeit, félelmeit, és végig kellett mennem azon a tanulási folyamaton. Mint ahogy ez a dolog egész hátralevő életemben végig fog kísérni, és tudom azt, hogy itteni életem talán legnagyobb kihívása lesz ezt egy életen át megtapasztalni..............
