Hát igen, ugyebár a papírgyűjtés:).....

Azzal a bizonyos legjobb barátommal sokat járkáltunk akkoriban délutánonként, hol ő jött hozzánk át, hol én hozzájuk. Egyik nap elhívtam magunkhoz, amikor épp nem volt otthon senki.

Meséltem neki, hogy milyen jó újságokat találtam a papírgyűjtésnél. Lementünk a pincébe és megmutattam neki:). útközben kieszeltem egy jó kis tervet, hogy hogy lehetne kicsit próbára tenni. Felmentem a konyhába valami ürüggyel, amíg ő nézte az újságokat. És mikor leértem hallottam egyet s mást. Mentem lefelé a lépcsőn, de ő nem látta hogy én megyek lefelé, mert háttal volt. Hallottam, ahogy halkan nyögdécselt, és játszott magával. Jól esett hallani, hallgattam egy darabig. Aztán egy flúgos ötlettől vezérelve hirtelen elé ugrottam, és szinte már magam előtt volt, hogy biztos amolyan "rózsaszín" oldalra verheti, és biztos meleg, vagy vonzza a téma. Hát hogy őszinte legyek nem láttam pontosan, hogy ő mit nézett, és amikor kérdezte hogy mi volt ez csak hebegtem-habogtam......Nem is emlékszem lassan 10 év távlatából hogy milyen hülye ürügyet találhattam ki neki lányos zavaromban.

Mindenesetre ez volt az utolsó eset, hogy ő eljött hozzánk, és utánna valahogy kettőnk viszonya is megváltozott, hűvösebb lett, és távolságtartóbb velem. Egyszóval megromlott a viszonyunk, és ez a mai napig sem állt helyre. Ő volt az első fiú gyakorlatilag aki tetszett, és elég sokat fantáziáltam róla..........

Megint eltelt vagy 2 év, és ez a furcsa vonzalom a fiúk iránt egyre inkább kezdett bennem erősödni. Ez volt az az időszak, amikor bennem ez erősödött, a többi fiú osztálytársamban pedig a lányok iránt való érdeklődés. És ez hatalmas lelki vívódást eredményezett nálam. Egyszerűen csak olyan akartam lenni mint a többiek, ugyanúgy szerelmesnek lenni én is egy szép lányba, ugyanúgy esetlenül, tini módjára udvarolni nekik........

Az iskolánkban minden hónap utolsó péntekén amolyan sulibulit rendeztek. Ezt mindíg más osztály szervezte, és amolyan "tini-disco" jellege volt. Általában mindenki ott volt, aki egy kicsit is társadalmi életet élt, ígyhát természetesen én sem hiányozhattam. Megláttam ott egy lányt. Odaültem mellé, meghívtam egy üdítőre és elkezdtünk beszélgetni. Valamiféle belső hang, vagy a bűntudat nem tudom, de azt mondatta velem, hogy nekem márpedig muszáj vele táncolnom, ne adj isten szerelmesnek lennem, úgy mint egy másik normális srácnak. Éshát ez a fajta önszuggesszió odáig fajult, hogy bemeséltem magamnak, az este végére, hogy én szerelmes vagyok ebbe a lányba. Következő bulin nem csak én, hanem már a korábbi legjobb barátom is pont ezt a lányt szemelte ki magának. Én persze ahogy a nagy macsók, órákig a tükör előtt próbáltam a legjobb formámat hozni, hogy majd valahogy meghódítsam a lányt, és ezáltal kigyógyítsam magam az én elég súlyossá vált nyavajámból. Eljött tehát a nagy este. Odaértem, és mikor beléptem szinte ösztönből felmértem a terepet, hogy kik hogy néztek ki.....szinte fel sem tűnt, hogy csak a fiúkat néztem, és azt hogy ők hogy néznek ki.....lányok mintha körülöttem nem is lettek volna. Aztán végre megláttam őt, Katának hívták. Amint épp az ex-legjobb haverommal táncolt. Aztán nemsoká mikor ők abbahagyták, felkértem én is táncolni, velem is táncolt. Kis naívan beleadtam abba a táncba apait-anyait:) úgy nyomtam, hogy tiszta hulla lettem a tánc végére, csak hogy valahogy bevágódjak nála. Aztán utánna leültünk a terem szélére, ahol székek voltak elhelyezve, ha valaki megfárad a nagy tombolásba. És beszélgettünk. Kérdezgettük egymást amolyan szokásos dolgokról, ami ilyenkor lenni szokott. Körülbelül fél órát tarthatott, mire egyszer csak megszólalt, hogy összejött a buli elején az én legjobb barátommal. Egyszerűen mintha megfagytam volna. Semmit nem tudtam mondani erre, csak néztem ki bambán a fejemből, valósággal az ájulás kerülgetett.Nem sokkal később el is indultam hazafelé, az út alatt a könnyeimmel küzdve. Borzasztó csalódott voltam, mert úgy éreztem hogy szerelmes voltam abba a lányba, és elvették tőlem.

Ez az érzés még körülbelül 1-2 hétig tarthatott, utánna mintha mi sem történt volna. Így teltek az általános iskolás évek. Emlékszem, 8. oszályban, ballagás előtt már azon izgultam, meg feszengtem, hogy mi lesz majd középiskolában, mert az a téves dolog élt bennem a középiskolákról, amit a tévében láttam, hogy ott mindenkinek van barátnője. És én úgy megyek oda hogy nekem nincs? Tuti bukás, biztos ki fognak közösíteni....most mi lesz?.....

És elkezdődött az első év a középsuliba. legnagyobb meglepetésemre korántsem azt kaptam amire a sztereotípiáimból gondoltam. Jóformán senkinek nem volt még barátnője, sőt, furi mód mindenki szivatta, akinek épp valami véletlen folytán volt. (még a tanárok is). Sőt, máig nem tudom hogy hogy meg mint jött ez, de már-már homoszexuális játékokat játszottak egymással a srácok, és nagyokat röhögtek egymás marhaságain. Az én osztályom egy hatalmas nagy kisgyerek megörző szintjén lehetett akkoriban, és szinte mindenkinél jó poénnak számított ruhán keresztül kúrást imitálni a másikkal, aztán meg jót röhögni rajta. Egyszer lent voltunk a ping-pong teremben, és 3-4en összejöttünk játszani. Egyszercsak valaki kitalálta, hogy mivel rajtunk kívül úgysincs ott senki, játszunk valami mást. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy lekapcsolták a villlanyokat. A következő pillanatban meg már ott volt valaki a hátam mögött, és ruhán keresztül imitálta a dolgot, és nagyokat nyögdécselt is hozzá, és a többiek meg szinte hahotázva röhögtek. Furcsa egy dolog volt ez. Persze hamar beletanultam én is, és a következő pillanatban már nekem sem kellett több:).

Aztán hazamentem, és rendszerint magamról kezdtem el gondolkozni. Akkoriban nem szerettem magam. És tudjátok miért? Mert még nem ismertem magam igazán. Nem ismertem a vágyaimat, az álmaimat, szinte semmit sem. úgy éreztem, hogy van egy olyan titkom, amit nekem életem végéig meg kell öriznem, ha bárki ilyesmit kérdez, akkor meg bőszen mindent tagadni. Valósággal megfolytott ez az érzés, ez a rágódás, hogy nem lehetek önmagam. Ez nem a gimnáziumi évek alatt kezdődött, hanem már általános iskola felső tagozatában. Hiszen a külvilág, a körülöttem levő emberek mások voltak mint én, és én is olyan akartam lenni mint ők. Szinte elő sem került ez a téma, és ha igen, akkor vagy elfordították a fejüket, vagy nagyokat fújoltak, meg nem győzték mondani, hogy mennyire undorító és gusztustalan az ilyesmi. úgy éreztem, hogy ebből a másoktól elszigetelt helyzetemből nincs kiút, semmi nem fog változni, sem a külvilág sem én, és nem tudok kitörni a szorongásaimból.

És erre csak rátett a lapáttal a következő eset: Épp nagymamámmal mentem befele a belvárosba, amikor a villamos végállomáson egyszercsak meglátott egy régesrégi általános iskolás évfolyamtársaim, akit hogy úgy fogalmazzak meglehetősen kevés ésszel áldott meg a sors. Intézetben nevelkedett, éshát a legjobb haverja egy olyan, szintén a mi iskolánkban tanuló srác volt, aki mint utóbb kiderült maga is meleg volt, és észrevette a jeleket nálam is. És ennek az intézetis srácnak sem kellett több, odajött a villamos ablaka alá, és az egész végállomáson elordította magát hogy "buziiiii". Igen, ott a nagymamám előtt közvetlenül. És hát ilyenkor az ember a dolog igazságtartalmán nem kezd el gondolkozni, főleg nem lelki vívódási kellős közepén, tehát fogtam magam, leszálltam a villamosról, és ott helyben össze-vissza vertem az illetőt, és teljesen kikelve magamból örjöngtem. Majd miután kiadtam a mérgem, félve bár, de visszaültem nagymamám mellé. Valósággal rettegtem attól a beszélgetéstől, ami ezután fog gyaníthatóan kezdődni. Azonban legnagyobb meglepetésemre nagymamám elkezdett engem nyugtatgatni. Azt mondta, hogy biztos ő volt a buzi, és tetszettem neki, és ezért csinálta. Meg hogy ne is figyeljek rá, ezek a forró vérű undorító melegek már csak ilyenek....Egyik szemem sírt a másik nevetett. Ezzel valahogy még nagyobb terheket éreztem a vállamon ezután, hisz egy esetleges coming out-nál gondoltam én is hasonló szép jelzőket kapnék tőle....

Azonban valószínűleg ez az esemény is közrejátszott abban, hogy ezután a nagymamám valamiféle rejtett megtérítő hadjáratba kezdett irányomba. Minden áldott nap este feljött hozzám, és kérdezte, hogy van-e már barátnőm. Tudjátok, amikor az embernek bogarat ültetnek a fejébe, az nem hagyja nyugodni utánna..... és szinte minden áldott nap ez a párbeszéd játszódott le közöttünk:

-Szia, kisunokám.

-Szia mama.

-Nah, mit nézel a tv-ben?

-Semmi különöset.

-És mesélj, az a kislány, akit nem akarsz elárulni, mióta a barátnőd?

-Milyen kislányról beszélsz mama?

-Jaaj, hát ne beszélj már!! Engem nem csapsz be. Csak rejtegeted, mert félsz hogy kinevetünk. Dehát ez természetes dolog, ebben semmi szégyellni való nincsen, hisz nagyfiú vagy már.

Jajj mama. Hagyjál már ilyenekkel. Nem látod hogy most tv-t nézek?

Majd rendszerint leült mellém az ágyra, ahonnan a tv-t szoktam nézni, és nézte velem együtt, közben meg rámtette a kezét. Mint valami terapeuta, aki ki akarná gyógyítani a pácienst kézrátétellel mindenféle idült kórjaiból. Hihetetlen stresszben éltem akkoriban. Többször az öngyilkosság határán voltam. Én nem haragudtam nagymamámra, egyszerűen csak mindennél jobban szeretett, és megpróbált volna kétségbeesetten segíteni nekem, csak nem találta az eszközöket. Ez azonban nekem nem segítség volt, hanem egy újabb tőrdöfés, ami mélyen belém hasít, és minden áldott nap egy kéz, ami fogja a markolatát, még fordít is rajta egyet, hogy jobban ordítsak a fájdalomtól. úgy éreztem hogy megőrülök. És ez így ment 4 éven keresztül, amíg el nem ballagtam.Az évek alatt hihetetlen gátlások épültek, rakódtak rám. Végtelenül útáltam magam, semminek éreztem magam, viszolyogtam emberek közé menni, akár csak felszállni is a buszra. Görcsös voltam, nem tudtam senki előtt sem megnyílni, mert úgy éreztem, én így amilyen vagyok nem érek annyit mint a többi ember, és bár szeretnék megváltozni, de nem találom erre az eszközt, a módot, és ezért ez nem is fog változni, én mindíg egy alsóbbrendű ember leszek mások, és ezáltal az én szememben is. Hiszen nekem világ életemben az adott erőt, hogy mások elismerték a tehettségemet. Akár legyen szó az iskolai teljesítményemről, a találékonyságomról. A külvilág folyamatosan azt érzékeltette velem, hogy én egy különleges ember vagyok, olyan, amilyen nem lehet mindenki. Az iskolából engem választottak például még tv felvételre is, amikor a tv-ben kellett az iskolában folyó környezetvédő munkáról beszámolni egy beszélgetős műsorban. Én voltam a különleges, a kiváló szavaló, a zseni matekos, a történelem megszállottja, és folyamatosan azt hallottam, hogy annyi eszem van, mint az egész családomnak együtt véve. Elég furcsa kettősség. Mert ezt a látszatot én meg akartam őrizni, mert ez volt az amiből én erőt tudtam meríteni az én kis belső harcaimhoz. Egyszerűen kellett, hogy felnézzenek rám, és ne az legyen az első, ami velem kapcsolatban eszükbe jut, hogy na tessék, itt ez a kis buzi.....aki nem mellesleg egész ügyesen mond verset, és jó töriből meg matekból....... Ez olan dolog, mint mikor egy hetero embernek azt mondod, hogy:

-Tudod ki az a Martina Navratilova?

-Igen persze, a leszbikus teniszezőnő.

Nem azt fogják mondani, hogy a teniszezőnő, aki leszbikus, hanem hogy a leszbikus teniszezőnő. Mert mindenkinek ez jut először az eszébe.....hogy leszbikus. És csak utánna az, ami kiemelte őt a milliók közül. És ez nagy visszatartó erő volt nekem abban, hogy tartsam a számat.